jessyblog

 -41. rész-

Reggeli rohanás

"Lehet, hogy orvostudomány híján megrövidül az emberi élet tartama. De ha az idő lassabban telik, ha a napok, évek nem futnak el villámsebesen előlünk, egyszóval, ha van időnk élni, kérdés, mit vesztettünk...."     (Robert Merle)

-       Hayley, kelj fel! – ébresztgetett Bill másnap reggel

-       Fent vagyok. – mondtam még csukott szemmel

-       Elkéstünk. – húzott fel ülő helyzetbe, de akkora már rég kipattantak a szemeim

-       Mi? – ijedtem meg

-       Elfelejtettem bekapcsolni az ébresztőt Tom pedig most hívott a suliból, hogy mi van már velünk. – húzott magára egy farmer nadrágot

-       Mennyi az idő? – pattantam ki az ágyból és hirtelen azt sem tudtam hova dobtam tegnap este a ruháimat

-       9, ha sietünk a 2. órára beérünk. – nyújtott felém pár ismeretlen ruhadarabot

-       Mi ez?

-       Összeszedtem neked pár cuccot. Szerencse, hogy haza hoztam pár ruhát az előző kollekcióból.

-       Köszönöm. – vonultam be a fürdőbe és gyorsan rendbe szedtem magam

-       Mindened megvan? – zárta be a ház ajtaját Bill sietve

-       Meg. – topogtam az anyós ülés ajtaja előtt, mire végre kattant a zár és bepattantam

-       Kivel van órád? – kérdezett miközben kitolatott a garázsból

-       Öhm… - gondolkoztam – basszus… zenetörténelem! –estem kétségbe és Bill a padlógázba taposott

-       Jó nyugodj meg beérünk!

-       Nem tudod, hogy hiányzik-e még a tanárnő?

-       Nem tudom.

-       Frau Gülck biztosan lefeleltet, ha elkések. – fogtam a fejem

-       Beérünk! – dudált az egyik előttünk lévő lassú autósra

-       Jó azért ne karambolozzunk. – néztem, ahogyan száguldozva szlalomozik a kocsik között

-        Nem fogunk. – fonta össze ujjait az enyémmel

Szerencsénk volt, hogy az iskolában már becsengettek, így mikor Bill leparkolt a névre szóló tanári helyre nyugodt szívvel ugorhattam ki az autóból, senki sem láthatott. Ahogyan azt sem, hogy Bill kézen ragadva engem rohant végig a parkolón, hogy nehogy elkéssek. Az iskola folyosóján szaladtunk végig, mikor Bill hirtelen megtorpant és betolt egy szekrény mögé.

-       Mi az? – lihegtem

-       Maradj csendben, ha szólok menj a terembe. – mondta épp úgy, mint valami szuperhős, amit nem nagyon értettem, de pár pillanat múlva meghallottam az idegesítő kopogást a folyosó kövén és akkor minden összeállt.

-       Frau Gülck, épp önt kerestem… meg kéne beszélnünk valamit.

-       Oh, Bill hát persze. Mondja csak!

-       Nézzen ki az ablakon! Ott az a kocsi… – fordítottak nekem hátat és Bill jelzett a kezével, hogy most mehetek. Miközben halkan elsiettem mögöttük láttam, ahogyan Frau Gülck tátott szájjal issza Bill szavait, hát persze, hogy ő sem tudott ellenállni tökéletességének. Mikor beléptem az osztályba mindenki vigyázba vágta magát, de én csak egy szemforgatás kíséretében a helyemre rohantam.

-       Egész reggel hívtalak. – bökött meg a mellettem ülő Denise – És mi ez a ruha? Hol voltál?

-       Csss… - csitítgattam – Billnél aludtam.

-       Billnél? – mondta jóval hangosabban, mint ahogyan kellett volna

-       Fogd már be! – szóltam rá, miközben mindenki minket figyelt

-       Csajok ne rikácsoljatok! Hayley, bazira dögös vagy. – hajolt előre Phil a mögöttem lévő padból kaján vigyorral a képén

-       Kösz Phil.

-       Mi történt? Mindent tudni akarok! – mondta Denise mikor Frau Glück bugyuta mosollyal az arcán belépett a terembe és én tudtam, hogy ez egy nagyon hosszú nap lesz.