-9. rész-

Nem vagy mázlista

„Az ember nem azért szereti a maga választottját, mert a legkülönb, hanem ellenkezőleg: azért hajlandó könnyű szívvel lemondani a legkülönbről, mert szereti őt.”

Reggel irtó fáradtan keltem ki az ágyamból a telefonom csörgésére. Már 2 hónapja járok ide és még mindig nehezen viseltem a korán kelést. Képtelenség volt számomra visszaszokni a nyári henyélésemből a suliba. Mikor belenéztem a tükörbe inkább hasonlítottam egy űrlényre, mint egy emberi lényre. Féltem, hogy ma is elkések ezért tegnap este korábbra állítottam az órámat, így volt elég időm elkészülni. Napról-napra egyre jobban izgultam a Billel való énekóráim miatt. Valamiért volt egyfajta megfelelési kényszerem-énektanárom irányában, ezért míg készülődtem vagy 500-szor néztem a tükörbe. Egy vajszínű pólót vettem fel fekete mellénnyel, egy feszülős fekete csőnadrággal összekombinálva, és végül a szerelésemet megkoronáztam pár csillogós ékszerrel. Göndör hajammal nem tudtam mit kezdhetnék ezért egy hajráfot tűrtem frufrum mögé hagyva, hogy tincseim vállamra omoljanak. Keveset sminkeltem annak a mondásnak alapján, hogy a kevesebb néha több. Úgy kicicomáztam magam, mintha randira mennék és ez tudtam nem helyén való, de nem bírtam magammal.

Megint csak az ajtóban toporogtam valamiféle jelre várva, ami most sem jelent meg előttem. Vettem egy nagy levegőt majd benyitottam… és ott volt Ő. Helyesebb volt, mint álmomban vagy emlékezetemben. Ma nem zongorázott csak ült a tanári asztal tetején és szórakozottan bámult maga elé.

-          Jó reggelt Bill!- köszöntem rá kedvesen

-          Neked is Hayley!- villantotta rám káprázatos mosolyát, mitől számomra megszűnt a világ. Lefagyva bámultam mosolygós szemeit és hófehér tökéletes mosolyát. Hát már sohasem szokom meg?

-          Gyakoroltad a dalt?

-          Persze… még szép!

-          Hoztam neked is kávét! Nem tudtam, hogy szereted ezért olyat hoztam amilyet én szeretek remélem, ízlik majd!- ugrott le az asztalról és kezembe adott egy papírpohárba töltött habos, meleg kávét

-          Én…- néztem a kezemben lévő kávéra

-          Mi a baj? Talán nem szereted? Nem kell meginnod, ha nem szeretnéd, akár a fejemre is öntheted! – hadarta zavartan

-          Nem. – ingattam a fejem mosolyogva- Köszönöm, pontosan így szeretem csak megleptél… - biztosítottam

-          Ohhh… - nézett maga elé- igazán nincs mit!- mosolygott elégedetten

-          Nem haragszol, ha most ezt megiszom, mielőtt beénekelnénk?

-          Ne viccelj!- vette ő is kezébe sajátját és az enyémhez koccintotta poharát- Kezdjük jól a napot, ha már ilyen irdatlan korán kell felkelnünk.

-          Igazuk van a többieknek!- bólogattam az ablakon kibámulva a kávémat szürcsölgetve Bill mellett ülve

-          Mivel kapcsolatban?- nézett rám kíváncsian

-          Tényleg nagy mázlim van, hogy ilyen tanárokat kaptam. – mondtam, de nem mertem ránézni közben attól félve nehogy újból elpiruljak

-          Ez neked szerencse?- láttam a szemem sarkából, hogy döbbenten szegezi rám tekintetét

-          Szerinted melyik tanár issza meg a reggeli kávéját a tanítványával óra közben?- mosolyogtam még mindig magam elé nézve

-          Ez nálam csak megszokás!- rántotta meg a vállát hanyagul- Attól még nem vagy mázlista, de még mennyire nem vagy az.

Megdöbbentett, amit mondott és az is amilyen hangsúllyal ejtette ki a szavakat. Ez alatt a 60 nap alatt soha nem viselkedett így. Dühös volt, aminek nem láttam értelmét, pláne annak nem mit akart ez jelenteni. „nem vagy mázlista, de még mennyire nem vagy az.”Vízhangzottak szavai a fejemben. Itt ténylegesen elpirultam és bele sem mertem nézni közvetlenül szemeibe a nap elkövetkező részeiben. Feltűnően kerültem tekintetét miközben gyakoroltunk mind a 3közös óránkban és még ebédnél is mikor a velünk szemben lévő asztalnál ült Tom, Georg és egy ismeretlen tanár társaságában. Mióta itt vagyok még nem találkoztam vele, ha Denise nem mondta volna, hogy ő Billék zenekarjának 4. tagja, úgy is magamtól kitaláltam volna. Egyszerűen annyira nem illettek ebbe a környezetbe, mint pedagógusok, hogy azt bárki kiszúrta volna. Nem a stílusukkal volt a probléma, mert más tanár is elég extrém volt, hanem a korukkal. Üvöltött róluk, hogy milyen fiatalok és életvidámak még.

-          Ki vele mit követett el?- kérdezett halkan Denise az ebédem felénél

-          Ki?- néztem rá egy paradicsomot felszúrva villám hegyére

-          Lassan már fél órája bámul és téged hidegen hagy, szóval mit tett ez az Adonisz, amiért nem érdemli meg a figyelmed?

-          Egyszerűen csak nem értem… - néztem meredten a tányérom

-          Megpróbálkozol végig mondani, hogy megértsem, vagy itt fogok megőszülni?

-          Áhhh csak burkolt célzást tett arra mennyire nem vagyunk jó párosítás. – rántottam meg a vállam

-          Ezt nem mondod?!- kapta rá tekintetét Denise azonnal Billre

-          Hé! – szóltam rá halkan- ne bámuld már!

-          Nem értem ezt a férfit! – nézett rám végre értetlen fejjel

-          Hidd el, nekem is egy nagy rejtély! – zártam le a témát befejezve az evést és Billre sandítottam, akit épp Tom vágott oldalba így elkapta tekintetét rólam. Sietve távoztam az étkezőből Denissel a sarkamban. Még volt egy órám Billel, de ő nem viselkedett sokkal furcsábban, mint az előtte lévő hármon. Szépen csendesen gyakoroltunk majd egy „holnap találkozunk” -kal le is zártuk az egymással való kommunikálást erre a napra.

Dühös voltam magamra, amiért egész nap az az idegölő mondat járt a fejemben. Énekelhettem, zongorázhattam, gitározhattam, beszélgethettem anyuval vagy akár vásárolhattam Denisel és Philel semmi nem tudta annyira elterelni a figyelmem, hogy ne érezzem magam emiatt hülyén.