-43. rész-
Az első nagyobb vita
"Az egyik pillanatban még itt volt, a másikban már nincs sehol. Az egyik pillanatban még itt vagyunk, a másikban már el is távoztunk. És csupán ezért a röpke pillanatért mekkora hűhót csapunk: mennyi erőszakot, mennyi ambíciót, szenvedést, viszályt, haragot, gyűlöletet gerjesztünk! Csak ezért a rövid pillanatért! Egy állomás várótermében ülünk, és miközben a vonatot várjuk, óriási zsivajt csapunk: egymás haját tépjük, vérig sértjük a másikat, birtokolni, főnökösködni, uralkodni próbálunk másokon - politizálunk. Aztán megjön a vonat, és mindenki örökre eltűnik, mintha ott se lett volna."
- Ne mond nekem, hogy nincs. – nézett rám komolyan
- Tudod nem értem hova kellene sietnünk ezzel…
- Én csak azt szeretném, hogy az édesanyád tudja, hogy jó kezekben vagy.
- Ő most is tudja, nem kell ahhoz, hogy bemutassalak téged.
- De én szeretném. – nézett rám kérlelő szemekkel
- Bill ennek nincs itt az ideje.
- Én pedig úgy érzem, hogy régen itt van. – makacskodott
- De értsd meg, hogy nem megy. Egyszerűen nem tudom megtenni.
- Vagy úgy. – bólintott és felült az ágyban
- Most mit csinálsz? – néztem, ahogy kinyitja a szobában lévő óriási ablakot és láttam, hogy szemerkél az eső oda kint
- Elszívok egy cigit. – kotort az éjjeli szekrényében majd rágyújtott
- Légy szíves nyomd el. – kértem meg rá, hiszen mióta velem volt egyszer sem gyújtott rá
- Miért kéne elnyomnom? – szívott mély slukkot a cigiből majd lassan kifújta
- Mert nem egészséges. – mondtam az egyszerű választ
- Nem mindegy neked, hogy feldobom-e a talpam? – kérdezett ridegen az ablak előtt állva
- Hogy mondhatsz ilyet? – bántott meg pár pillanat alatt
- Tudod Hayley, én mióta megláttalak csak rád tudok gondolni. Egésznap te jársz az eszemben. Nagyon fontos vagy nekem létezni sem tudnék nélküled és lehet, hogy furán hangzik, de minden percben mikor nem vagy mellettem azon töröm a fejem mivel vehetnélek le a lábadról újra meg újra…
- De te is… - kezdtem volna
- Hagyd, hogy befejezzem! – emelte fel a kezét elhallgattatva ezzel -… és tudod még mikor nem vagy velem mit csinálok? Csak rólad mesélek másoknak. Ha tehetném az egész világnak a tudomására hoznám, hogy mennyire oda vagyok érted és, hogy te csak az enyém vagy. Ezzel szemben te nem mersz bemutatni az anyádnak. Tudod úgy érzem, ha én neked tényleg fontos lennék te is úgy rohannál az anyukádhoz, mint én az enyémhez mikor megismertelek. – fejezte be mondandóját én pedig azonnal a saját védelmemre keltem
- De fogalmad sincs ez milyen nehéz nekem, persze, hogy fontos vagy nekem. Ilyet ne is mondj, te vagy a legfontosabb ember az életemben! – emeltem fel a hangom kikelve magamból
- Ha az lennék bemutatnál! – mondta ő is kicsit megemelve a hangját, miközben egy nagyot villámlott
- Ne zsarolj! – szóltam rá kiabálva
- Hayley te komolyan nem érted? Én nem zsarolni akarlak téged. – ordított velem
- Annyira jó lenne, ha átéreznéd, hogy mit érzek. – kiabáltam és pár pillanatra megfagyott a levegő közöttünk
- Igen jó volna, ha te is átéreznéd az én helyzetemet. – mondta Bill normális hangerőn kimérten, eldobta a dohányt, becsukta az ablakot, majd elvette a párnáját mellőlem és ki indult a szobából – Ma azt hiszem kint alszom a kanapén. – jelentette be és ott hagyott egyedül a gondolataimmal.
Puffogva járkáltam fel-alá a szobában és közben visszaemlékeztem miket mondott Bill. Persze szépen lassan kezdtem megenyhülni és tudtam, van igazság abban, amit mondott. Viszont ismertem magam annyira, hogy tudjam idő kell nekem, míg elhatározom magamban, hogy bemutatom Billt anyának és neki pedig türelmesen kéne várnia rám. Ez a férfi pár hónap alatt forgatta fel az én megszokott kis világomat és tudnia kéne, hogy idő kell ahhoz, hogy felocsúdjak. Pár perc múlva kimerülten dőltem be az ágyba remélve, hogy holnap Billel megbeszéljük a dolgokat és minden helyre jön. Épp, hogy csak elaludtam egy nagy villám csapott be nem túl messze a háztól. Nagyon megijedtem és azonnal a takaró alá bújtam. Utáltam a vihart. Már pici korom óta rettegtem tőle. Hangosan kopogott az eső, hatalmasakat villámlott és mennydörgött az ég. Próbáltam nyugtatgatni magam, de mikor a mennydörgéstől megszólalt egy autó riasztója nem bírtam tovább. Remegő lábakkal lépdeltem a hideg padlón a kukk sötétben és kikukucskáltam a nappaliba. Bill a fal felé fordulva szuszogott és nem tudtam eldönteni, hogy alszik-e már.
- Bill? – suttogtam az ágya mellé érve, mire felém fordult és álmosan nézett rám
- Mi az? – kérdezett még mindig méreggel a hangjában
- Én csak… - estem kétségbe és már régen megbántam, hogy nem maradtam inkább a szobában, de ha már itt voltam nem fordulhattam vissza
- Baj van? – kérdezett indulatosan
- Félek a vihartól. – sütöttem le a szemem szégyenembe és legszívesebb elbujdokoltam volna. Túl sok ideig hallgatott, ami miatt kíváncsian néztem arcát. Lassan fújta ki a levegőt, angyal arca kisimult és megtelt gyengédséggel. Tökéletes arca láttán a szívem össze-vissza kalimpálni kezdett.
- Gyere, bújj ide! – emelte fel a takarót nagyot sóhajtva és mikor befeküdtem mellé szorosan átkarolt. Édesen simogatva próbált csitítgatni én pedig amint a közelében voltam megnyugodtam.
- Sajnálom… - simítottam végig karján
- Én is. Nem akartalak siettetni. – puszilt homlokon
- Tudom. Holnap felhívom anyát és egyeztetek vele mikor megyünk.
- Hayley! Ne hívd fel. – fordított maga felé
- Nem értelek. – ingattam a fejem
- Nem akarom, hogy kényszert érezz. Csak azért mert én mondtam, ne mutass be!
- De én is akarom, csak megijedtem, de igazad van.
- Nem hangzik úgy, mintha tényleg szeretnéd. – mosolygott rajtam
- Pedig én tényleg be szeretnélek mutatni és be is foglak! – pusziltam szájon mosolyogva
- Rendben, nem vitatkozom többet. Aludj inkább, ígérem megvárom míg elalszol és megvédelek a vihartól. – csókolt meg és lehunyta a szemét
- Jó éjt. – aludtam el végre nyugodtan és boldogan.
Utolsó kommentek