-37. rész-

Szünetben

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Összekapdostam a szertehagyott könyveimet és már szaladtam is ki Bill után, le a lépcsőn, át a folyosó végében lévő teremig. Lihegve nyitottam be a szobába kopogás nélkül, ahol Bill egy pillanat alatt behúzott az ajtón és becsapta utánam. Levegőt se tudtam venni, olyan gyorsan nyomott a falnak és hevesen csókolni kezdett. Először csak a számat harapdálta, aztán a hajamba túrt majd egyszer csak egy szempillantás alatt vége is lett mindennek.

-       Huhh… - próbáltam kinyögni valamit, de még mindig a hatása alatt voltam

-       Kicsit elragadtattam magam, elnézést kérek! – igazította meg összekócolt hajamat

-       Semmi baj… egyáltalán nem haragszom. – szedtem össze magam egy picit és elléptem a faltól

-       Egy kínszenvedés volt ez az óra. – jött újra közelebb és csókolgatni kezdett

-       Nekem mondja tanár úr? – hunytam le szemeimet miközben szája a nyakamat puszilgatta

-       Mikor ezt mondod, pedofilnak érzem magam. – engedett el

-       Akkor többet nem mondom. – húztam vissza magamhoz puha ajkait és csókolni kezdtem. – Hol van Tom? – kérdeztem egy levegővételnyi szünet közben

-       Elküldtem. – fogta meg a kezem és a zongorához vezetett

-       És milyen indokkal? – követtem őt gyors léptekkel

-       Hogy szükségem van a teremre a szünetben. – emelt fel a zongora tetejére, hogy így kényelmesebben tudjon tovább csókolni

-       És minek kéne neked a terem? – szedtem újra gyorsan a levegőt vele együtt

-       A testvérem, jobban ismer, mint én önmagamat és egyébként meg leírtam neki az smsben, hogy kettőnknek kell. – húzott vissza magához és több kérdésem nem is volt, míg be nem csengettek.

-       Mennem kell Georghoz zongoraórára. – nevettem el magam, mikor nem engedte, hogy lekászálódjak a zongora tetejéről.

-       Ígérem, tartani fogom a hátam, csak is én tehetek majd arról, hogy nem mentél be. – csókolt újra és újra

-       De neked is órád lesz, mennünk kell! – mosolyogtam hevességén és eltoltam magamtól

-       Ajjj… - kezdte el puszilgatni a karom, amivel eltoltam magamtól – Tudom én, de néha olyan, mintha álomvilágban élnék. – emelt le a zongoráról és egy puszit adott a számra

-       De ez a valóság.

-       Mondja ezt ő a rózsaszín felhők közül. – forgatta a szemét

-       Mintha te nem ott járnál…

-       Büszkén vállalom, hogy egy álomban élek.

-       De vannak kötelezettségek.

-       Nálam jobban nem tudja senki, mégis magasról teszek rá, ha meglátom az arcod. – mosolygott csábosan és újra csókolni kezdett

-       Elvesztem a fejem, mikor ilyen vagy. – kulcsoltam át nyaka körül karjaimat

-       Milyen? – kérdezett vigyorogva

-       Szexi és laza.

-       Jó régen nem voltam már laza… - gondolkozott el

-       Pedig nagyon jól áll neked. – jelentettem ki

-        10 perce becsengettek. – nézett a faliórára és csókot lehelt ajkaimra

-       Menjünk. – húztam ki az ajtón boldogan mosolyogva, majd a terem előtt elváltunk és mentünk a dolgunkra.