jessyblog

 -20. rész-

Kényszer meghívás

"Ne kérdezd, hogy miért éppen te. Ne kérdezd, hogy mi különös van benned. Nincs benned semmi különös, magamnak sem tudom megmagyarázni. Mégis - íme az élet misztériuma - semmi másra nem tudok gondolni."

Végre egy újabb hétfő reggel. 3 hét telt el a randink óta és Billel pontosan úgy állunk, mint pár héttel ez előtt. Együtt ebédelünk, sétálunk suli után és néha betérünk a kedvenc kávézónkba. Azóta sem hívott el egy újabb randira, de nem lepett meg, hiszen pontosan a tudtomra adta az első igazi randevúnk után, hogy ő nem akarja hallani miként, érzek iránta. Bár az óta meg sem említem, ezt a témát a gondolataimnak nem tudok a parancsolni. A rajongásom iránta nem, hogy alább hagyott volna, csak még inkább fokozódik, napról-napra. Tényleg nem sok hiányzik ahhoz, hogy megőrüljek, mikor nem láthatom. Egésznap arra gondolok, hogy mit csinálhat, boldog-e és, hogy él-e még egyáltalán. S mikor újra meglátom, hogy egyben van, mindig megnyugszik a lelkem. És ez a nap sem volt kivétel ez alól.

-          Szia. –mértem végig egész testét valami változást kutatva, de nem találtam.

-          Jó reggelt! –köszöntött féloldalas mosolyával

És igen! Azonnal jó lett a reggelem, vagyis az-az első órám. A hétfőt csak is egy dolog miatt nem szerettem. Ilyenkor csupán 2tanórám volt Billel. A legelső és az utolsó. Így mikor vége lett az első órámnak tűkön ülve vártam az ebédszünetet. Amely ma még idegtépőbb lassúsággal jött el. Tom ma gitárórán nagyon türelmetlen volt, ami engem is kihozott a sodromból. A zenetörténelem tanárom már az első naptól kezdve unszimpatikus volt és ezen az sem sokat lendített, hogy engem feleltetett tök váratlanul. Mondanom sem kell, hogy mennyire megizzasztott, de sikerült összehoznom egy közepes szintet. Georg változatlanul el volt kalandozva, épp, mint a múltkor és végül az angol órám nem is lehetett volna unalmasabb. Így megváltás volt mikor megláttam Billt az angol termem előtt ácsorogni. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna akkora hatással volt rám látványa.

-          Na, végre, azt hittem már sosem hagyja abba! – mosolygott rám féloldalasan

-          Ne is mond! Imád minket bent tartani a szünet első 10percében. – indultam utána a menza felé

Éppen az ebédlőben álltunk a sorban Billel mikor Denise kicsattanó örömmel betáncolt közénk.

-          Sziasztok!- vigyorgott kedves barátnőm, mint a tejbe tök

-          Szia, Denise!- köszönt Bill kedvesen, de én csak álltam ott lecövekelve, várva ebből vajon mi fog kisülni.

-          Hogy vagytok?- kezdett egyre gyanúsabb lenni

-          Kérlek a lényeget!- forgattam a szemeimet

-          Jaj, de türelmetlenek manapság az emberek!- sóhajtozott Denise majd egy mosoly kíséretében folytatta- Bill?!- fordult felé

-          Tessék?- kérdezett vissza udvariasan

-          Neked van már párod a bálra?- és nekem ebben a pillanatban le is esett mi folyik itt. Halálra vált fejjel néztem el Denise vállai felett Billre, aki szemlátomást még nem értette mire akar kilyukadni ez a lány.

-          Nincsen. –mosolygott rá egyszerűen

-          Oh… ez biztosan véletlen, de Hayleynek sincs. –kezdte a célozgatást

-          Igen ez biztos véletlen. –helyeselt, és abban a pillanatban megjelent Phil is.

-          Tudjátok elég ciki egy lánynak pár nélkül menni a bálra és gondoltam megkérem Philt, hogy vigyen el. Elvégre most szombaton lesz a bál, ha eddig nem hívott el senki már nem is nagyon fog. –nézett rám Denise vigyorogva és közelebb húzta Philt az ingjénél fogva- Bátyus elkísérnéd Hayleyt a bálba, mert úgy néz, ki senki nem akarja elhívni.

Próbáltam minél csúnyábban nézni Denisere és azzal elhallgattatni, de csak nem hagyta abba.

-          Oh, hát persze csak tudod én már Magant elhívtam és nem akarom cserbenhagyni! – színészkedett Phil

-          Jaj, hát ez nagy baj!- sajnálkozott Denise – Eszembe jutott valami! Mi lenne, ha Bill vinné el Hayleyt! –ujjongott – nos, Bill? – nézett rá

-          Persze. - bólintott Bill mosolyogva

-          Akkor ezt megbeszéltük! Órák után találkozunk! –intett Denise boldogan és elmentek Phillel

-          Kimondhatatlanul sajnálom!- néztem Billre miközben elvettük a tálcáinkat

-          Ugyan, semmi baj!- mosolygott még mindig és kihúzta előttem a „privát” asztalunknál a széket

-          Nem kell elvinned, ha nem akarsz!

-          Nem akarlak?- nevette el magát - Már 1 hónapja valami kifogáson töröm a fejem, hogy elhívhassalak…

-          Kifogáson?- kezdtem elveszíteni a fonalat

-          Nem hívhattalak csak úgy el!

-          Miért nem?

-          Hayley, egy tanár nem hívhat el a bálba egy diákot. - nézett maga elé rosszallóan

-          Ez talán benne van a házi rendben?

-          Ez egy íratlan szabály.

-          Értem. –bólogattam, de most már egy szavát sem értettem. Bonyolult személyiség volt az tuti. Mire kezdtem megemészteni, hogy nincs remény ő soha nem lesz az enyém, jön egy ilyen válasszal és újra összekavarodok.

-          Nem mintha ez bármin is változtatna, mert azért ez is enyhe kifogás, de ezt még valahogy kidumálom úgy, hogy egyikünknek sem lesz baja.

-          És mégis ki szólna meg minket?

-          Fú a diri!- biccentett fejével az éppen belépő igazgató felé viccelve, de kihallottam a hangjából, hogy ennek azért sok a valóság alapja

-          Gordon?- lepődtem meg

-          Ha tudnád mennyit hallgattam már Tom miatt, hogy diákkal csak és kizárólag tanár-diák kapcsolatot ápolhatunk…- forgatta a szemét

-          Soha nem is fordult elő?- kérdeztem

-          Velem soha.

-          De Tommal?

-          Párszor, de sosem volt komoly. Tudta, hogy meddig mehet el és, ha Gordon tudná, hogy pont én lépdesem át a határokat… - de nem fejezte be a mondatot csak megrázta a fejét

-          Csalódna benned. – foglaltam össze

-          Igen. – sóhajtott mélyet

-          Én nagyon sajnálom!

-          Észrevetted, hogy hajlamos vagy mindent magadra vállalni?- mosolyodta el magát

-          Bocsánat!- sütöttem le a szemem, mire hangosan felkuncogott, majd megszólalt a csengő.

Mivel az utolsó órám is vele volt boldogan lépdeltem ki az ebédlőből. Azt a dalt gyakoroltuk, amit még az első órában vettünk. Bill a zongoránál ült és miközben épp azzal küzdöttem, hogy kiénekeljek egy hangot, ami szerintem lehetetlen csak merengve bámult rám.

-          Mi a gond? – kérdeztem kicsit indulatosan, mert még mindig nem jött össze az-az egy hang.

-          Próbáljunk ki valamit! – állt fel a helyéről és mellém lépdelt

-          Áh, ez reménytelen! –fontam össze magam előtt a kezeimet

-          Csukd be a szemed!- mondta komolyan és elém lépett. Nagy szemeiben azonnal elvesztem és ő is csak bámult. Pár pillanatig álltunk ott, de nekem mégis óráknak tűnt.

-          Hunyd be a szemed. – suttogta, lágy hangjától megremegett a lábam és a pulzusom felgyorsult, de engedelmeskedtem. Kapkodva vettem a levegőt és alig érzékeltem a külvilágot.

-          Nyugodj meg! Lassan szívd be a levegőt. – mondta halkan és próbáltam azt tenni, amit kért. Csend lett csak a lélegzetünket hallottuk mely végre teljesen ütemes és normális volt.

-          Figyelj a füledre! - elkezdte dúdolni a dalban azt a részt, ami nem ment és vagy háromszor egymás után elénekelte.

-          Figyeltél? – susogta

-          Ühüm. –bólogattam csukott szemmel

-          Rendben! –hallottam amint nagy levegőt vesz majd hozzá ért a bőrömhöz, meglazította magam előtt összefont kezeimet, mely magától engedelmeskedett és lehullott magam mellé.

-          Nyisd ki a szemed!- lassan nyitottam ki a szemem és ő még mindig ott állt előttem komoly szemekkel nézve

-          És most?- remegett meg a hangom

-          Menni fog!- ösztönzött és megfogta a kezem. Ez volt az első igazi testi kontaktusunk a bemutatkozó kézfogást leszámítva. Puha bőre volt és meleg tapintása. A lélegzetem megint csak elfulladt, de össze kellett szednem magam. Elkezdtem énekelni, a kottát már kívülről fújtam. Tudtam ki kell énekelnem azt a nyavalyás hangot ezek után, ezért megint csak lehunytam a szemeimet. Nagy meglepetésemre sikerült! Mosolyogva nyitottam ki a szemem, Bill még mindig fogta a kezem és elég határozottnak tűnt mikor tekintetünk találkozott.

-          El kell jönnöd ma velem valahova! – mondta

-          Rendben!- taglózott le soha nem látott elszántsága, majd elengedte a kezem

-          Ügyes voltál!- mondta az óra végeztével

-          Köszönöm. – pirultam el dicsérete hallatán

-          2óra múlva a kapuban?

-          Nekem tökéletes!- mosolyogtam rá és ő is elmosolyodott a kedvenc Billes mosolyán