jessyblog

                        -7. rész-                          

„Mázlista vagyok”

"Mindannyian
keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami
hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy
segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk
azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit,
és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket." 

A zongoraórám után még következett egy angol óra, amit megint csak csoportban tanultam. Bár nem ismertem ebből az osztályból senkit, nem is nagyon bántam. Így az egész órát végig ültem csendben a gondolataimba merülve. Nem voltam még itt csak egy napja, mégis hiányzott anyu és Conor. Kíváncsi voltam legjobb barátomnak vajon, hogy megy a beilleszkedés a Képzőművészetin. Biztos voltam benne, hogy nagyon ügyes, de mi lehet anyával, aki képes megölni magát akár egy darab kanállal is? Megígértem magamnak, hogy amint vége az óráimnak felhívom őket. Mire ezeken a dolgokon sikerült átrágnom magam, eltelt az óra fele. A kissé kopaszodó vöröses hajú férfi éppen a folyamatos jelen időt próbálta elmagyarázni, iszonyú monoton hangon. Erről eszembe jutott, hogy Bill fog-e nekem angol dalokat tanítani vagy maradunk az anyanyelvünknél? Tudom butaság a saját tanáromon agyalni, de mintha belső kényszer lenne, mindenről ő jutott az eszembe. Bárhogyan is próbáltam kitörölni gondolataimból alakját, ő mégis mindig visszafurakodott elmémbe. Általában könnyedén tudtam a saját gondolataimat uralni, de ez most nem úgy látszott és ettől szétvetett a düh. Úgy éreztem csak azért jár egész angol órán a fejemben, mert Denise belém beszélte. Mire kicsengettek annyira mérges voltam, hogy a gyomrom is remegett. És ezen az sem sokat segített, hogy mikor kiléptem a folyosóra mindenki megbámult. Nagy felüdülés volt számomra az ebéd Denise mellett ülve, bár egy falat sem ment le a torkomon. Ha bárki is, felém mert nézni barátnőm azonnal tudtára adta, hogy jobban teszi, ha a saját dolgára összpontosít, néha Phil is besegített neki. Ugyanakkor sikerült a nap végére annak a figyelmét is felkelteni, aki éppenséggel még nem hallotta mekkora ^„mázlista vagyok^”. Teljesen elegem volt ebből a napból. Imádtam a háttérben meghúzódni és felidegesített a tudat, hogy ez már az első napomon sem ment. Éppen a tálcámon heverő üres zacskót hajítottam be a szemetesbe mikor mellettem termett valaki. Felé fordítottam fejem, hogy megtudjam vajon most épp ki bámul bele az arcomba.

-          Szia. - mosolygott ellenállhatatlanul

-          Szi… szia!- remegett meg hangom döbbenetemtől

-          Te aztán nem viszed túlzásba az evést!- nézte üres tálcámat

-          Mmm… - tekintettem én is a tálcára mentséget keresve- Nem igazán tudok most enni…

-          Talán rosszul érzed magad?- kérdezett aggodalmasan

-          Nem, egyáltalán nem. – pirultam el odafigyelése miatt

-          Rendben, hát akkor nem is zavarlak tovább!- tette le a tálcáját

-          Nem zavarsz… - szegtem le a fejem az újabb pirulásom okán

-          Pedig szólj csak!- mondta reményteli hanggal, amit nem értettem

-          Ha így lesz… - tettem le én is a tálcám remegő kezekkel az övére- majd szólok!

-          Szavadon foglak!- bólintott mosolyogva- akkor órán találkozunk!

-          Igen…- haboztam hátha abba marad hangom remegése, ami tisztán kihallatszott beszélgetésünk során

Visszasétáltam az asztalunkhoz, miközben a hátamon éreztem a belém fúródott tekinteteket az egész ebédlőben. Halkan lerogytam a székemre és a fejemet karjaimba temettem.

-          Ez mi volt?- nézett rám Denise

-          Nem tudom…- dünnyögtem a fejemet fel sem emelve

-          Még, hogy nem jön be!- mondta Phil mosolygós hangon

-          Nem akarok róla beszélni. - sóhajtottam egy nagyot

-          Vele lesz most órád, ugye?- nevetett ki Denise

-          Ühüm!- vettem erőt magamon, hogy rájuk nézzek

-          De te legalább tudsz vele beszélgetni!- rántotta meg a vállát Denise

-          Bár nem valami gördülékenyen…

-          Hát ez kívülről nem így jön le!- mondta Phil

-          Ha közelebb álltatok volna, nem ezt mondanátok!

-          Egyébként ez a természetes bőrszíned vagy csak leégtél?- ugratott rákvörösségemre utalva

-          Nagy poén volt!- néztem rá gúnyosan és felkeltem a helyemről az ásványvizes palackomat szorongatva

-          El ne késs!- kacsintott

-          Most már tényleg fejezd be!- toltam be a székem

-          Akkor áll még a délutáni fagyizás?- nézett rám elfojtva a mosolyát

-          Még átgondolom ezek után!- indultam ki az ebédlőből felhúzott orral

Mielőtt beléptem volna a terembe, újra megtorpantam épp úgy, mint reggel. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni egyre kapáló szívemet, majd benyitottam. Bill épp a zongora előtt ült és valamilyen lágy dallamos dalt játszott. Úgy vettem észre nem figyelt fel érkezésemre, ezért megálltam az ajtóban őt figyelve. Arca rezzenéstelen volt egyszerűen angyali. Lehunyt szemekkel játszott, szája szegletében kisebb mosollyal. Ujjai lelassultak, leütötte az utolsó billentyűt majd a zene abba maradt. Nagyot sóhajtott majd felnyitotta csodálatos csokoládébarna szemeit. Azonnal észrevett és zavartan nézett rám, mintha lebukott volna valamivel.

-          Ez csodás volt!- ragyogtak fel rá szemeim

-          Köszönöm. – bólintott kíváncsi tekintettel, amit nem tudtam hova tenni

-          Sajnálom, hogy nem szóltam, de nem akartalak megzavarni

-          Hayley, énekelnél nekem?- nézett rám kérlelő szemekkel, amitől fél másodperc alatt felgyorsult a pulzusom

-          Én…- gondolkodtam el vajon az énektanárom miért kér meg, hogy énekeljek neki mikor ez teljesen egyértelmű- Persze, mit énekeljek?

-          Amit csak szeretnél!- mosolygott

-          Hát…- jöttem zavarba mosolyától

-          Lehetne valami kortárs.

-          Rendben!- bólintottam, oda lépdeltem a zongorához ahol ült és lütöttem a G hangot

A Paramoretól a The Only Exception - t választottam. Imádtam ezt a dalt, ezt kimondottan sokat énekeltem. Szerencsére a közelsége miatt legalább a hangom nem remegett. Egész jól végig énekeltem. Nagy szemekkel nézett rám, de nem szólalt meg, amitől rám hozta a szívbajt.

-          Nem tetszik?- rémültem meg- Énekeljek valami mást?- nem felelt azonnal csak elmosolyodott

-          Csodás hangod van!- bólintott mereven a szemeimbe nézve, amelytől muszály voltam elkapni tekintetem

-          Köszönöm.

-          Igazán furcsán csengő hangod van és nagyon tiszta!- dicsért, de nem mertem ránézni- Hát akkor álljunk neki a munkának!- javasolta és felkelt a zongora elől

A kezembe adott egy kottát és azt kérte előbb szolmizáljuk, le együtt majd dúdoljam át magamban és majd ő segít zongorával kísérve elénekelni. Nem volt semmilyen nehézségem ezen a téren, hiszen nagyon sokat tanultam már ahhoz, hogy egy ilyen könnyű feladat jól menjen. Tehát minden gördülékenyen ment, míg nem a zongorás kísérethez nem érkeztünk.

-          Várj!- mondta mikor harmadjára énekeltem félre egy hangot és leállt

-          Sajnálom!- léptem közelebb a zongorához

-          Te imádsz mentegetőzni, igaz?- mosolygott rám

-          De annyira idegesítő lehet vagy századjára ugyanazt a dallamot játszani!

-          Hayley!- nézett fel rám a zongora előtt ülve- Nekem ez a dolgom és csak gyakorlunk! Hidd el volt már olyan tanítványom, akivel minden dalt 3 meg 4 napon keresztül vettem annyira nem ment a fülébe. Semmi sem sikerül elsőre! Nyugodj meg, dúdold el még magadban párszor, ha készen állsz, szólj, és újra elkezdjük. – mondta nyugtatóan, amitől automatikusan megnyugodtam és végig énekeltem magamban az egész számot újra

-          Oké, most menni fog!- bólintottam és felszegtem a fejem

Nem hibáztam többet, és végig csináltam! Vigyorogva énekeltem el az utolsó sort és büszke voltam magamra.

-          Ügyes vagy!- nézett rám elismerően Bill

-          Köszönök mindent!- bólintottam végre nem elkapva tekintetem arcáról, amin ő is elmosolyodott

-          Hát akkor végeztünk azt hiszem. – nézett a falon csüngő órára és abban a pillanatban kicsengettek

-          Rendben!- mosolyogtam rá és eltettem a kottát

-          A kollégiumban laksz, ugye?- kérdezett miközben kinyitotta előttem az ajtót

-          Igen. – léptem ki az ajtón

-          És rendes szobatársat kaptál? – sétált mellettem

-          Képzeld nem kaptam. Nekem nincs szobatársam! – ujjongtam

-          Ennek örülsz. – mondta kijelentve sem, mint kérdezve

-          Igen, nagyon! Szeretem a szabadságot. – rántottam meg a vállam

-          Bill! – halottam hátunk mögül valaki kiabálását és csak akkor vettem észre, hogy minduntalan megint mindenki minket bámul

-          Tessék? – fordult Bill Tom felé

-          Hello Hayley!- köszönt nekem Tom mikor én is megfordultam majd Billre sandított- Végeztem, jössz velem haza vagy megvárod anyut?

-          Sajnálom!- nézett le rám Bill sajnálkozva - a kocsim a szerelőnél van, és anyunak kitérő lenne engem haza vinni… - magyarázkodott, amit nem tudtam mire vélni

-          Persze!- pirultam el- menj csak!

-          Köszi, akkor holnap reggel! –mosolygott

-          Igen!- bólintottam - Sziasztok!

-          Hello, akkor holnap reggel!- utánozta Tom öccsét vigyorogva rám, majd Bill rátaposott a lábára és meglökte menetirányba.