jessyblog

 -13. rész-

Kiismerhetetlen

" Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert, és csak egy dolog van, ami kizökkenthet minket a szerepünkből, s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem, és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek. "

- Tudom… igazad van. Végre beszervezted nekem a randit én pedig nem mentem el vele, de van rá normális magyarázatom… Hayley! – lengette kezét a szemeim előtt Phil – Te nem figyelsz!

- Tessék? - néztem rá mikor Bill eltűnt a folyosó végén

- Na, jó! Mi van veled?

- Bill elhívott sétálni. – néztem rá hihetetlenkedve

- Hogy mit csinált?

- Érted te ezt? Lehet csak képzelődtem! – ráztam meg a fejem

- Figyelj ez azért nem olyan meglepő, ha nem lennél a húgom legjobb barátnője már régen elhívtalak volna randizni! – mosolygott rám kihívóan

- Persze amire nem jöttél volna el mi?! – vetettem a szemére – és ez nem randi!

- Tényleg sajnálom! Elmentünk inni egyet a fiúkkal és a vége az lett, hogy jól kidőltem. Sophia tökre kiment a fejemből! – magyarázkodott

- Ohhh hát persze! Lassan 2 hete rágod a fülem azért, hogy szervezzek le vele egy mozit, most mikor végre összejött, neked kimegy a fejedből. Azért ennyire te sem vagy lüke! Valld be, hogy beijedtél! – mosolyodtam el magam felfedezésemen – a nagy Phil megijedt egy nála 1évvel idősebb csajtól! – cukkoltam

- Nem tojtam be oké? – de le sem tagadhatta, láttam, hogy tetszik neki

- Vagy csak szerelmes lennél? – ingattam a fejem mosolyogva

- Még, hogy ez nem randi… – nevette el magát

- Ne beszélj zagyvaságokat, ő a tanárom!

- Persze, de neki is van szeme!

- Hagyd már abba! – szóltam rá és bementünk az ebédlőbe, ahol Denise már tűkön ülve várt.

- Ugye nem voltál nagyon mérges? – kérdezett, ahogy oda értünk hozzá tálcáinkkal a kezünkbe.

- Túlélte. – vontam meg a vállam. A gondolataim teljesen máshol jártak. Néztem az asztalukat, de ő nem ült ott. Csalódott voltam. Vajon átvágott, vagy csak tényleg beképzeltem azt a beszélgetést? Miközben ezen, tanakodtam, fél füllel hallottam, amint Denise meglepett hangon köszön valakinek. Azonnal felkaptam a fejem és ő ott állt az asztalunkkal szemben mosolyogva. A vér is kifutott az arcomból ijedtemben.

- Sziasztok!

- Bill… - remegett meg a hangom

- Akkor, talán átülhetnél velem egy külön asztalhoz. – intett fejével egy távolabb eső üres asztalhoz mosolyogva

- Persze! – álltam fel rögtön és követtem, ahogyan átszlalomozik az asztalok között

- Ez nem szükséges, már mindenki így is minket néz! –szóltam rá mikor udvariasan kihúzta nekem a széket

- Már elegem van abból, hogy kifogástalanul viselkedjek! Talán nem húzhatok ki férfi létemre egy széket egy nő előtt? – biccentett a székemre, hogy üljek le

- Ez talán a XVI. században bejött volna, de ez manapság nem szokás. – mosolyodtam el magam figyelmességén és lecsücsültem

- Én ezt nem így látom! – rázta a fejét ő is helyet foglalva előttem

- Nos, Bill… - merengtem az asztallapját nézve- Minek köszönhetem ezt? – mutattam az asztalra

- Hát mondtam, nem, hogy a délutánt beszéljük meg?

- Ohhh… én arra gondoltam majd talán oda szólsz nekem, vagy miközben a sorban állok, ennivalóért odébb hívsz, de erre… nem igazán számítottam! – néztem fel végre erre, hogyan reagál

- Én nem akartam ilyen bunkón közölni.

- Ez rendes tőled! – pirultam el újra

- Hát akkor, ha neked még mindig jó a délután…

- Persze! – helyeseltem hevesen, amin újra szikrázóan elvigyorodott

- Délután 5 körül? 8-ra simán visszaérünk a vacsorára.

- Nekem tökéletes! – mosolyogtam

- Ezt nem kellene mondanod… velem tényleg nem jársz jól! – figyelmeztet megint komolyan

- Miért hajtogatod folyton ezt?

- Csak nézz körbe. – hajtotta le a fejét. Engedelmeskedtem és láttam miről beszél. Körülöttünk mindenki újra csak minket kémlelt, mint valami látványosságot. Még a menza is elcsendesedett.

- Azt mondtad megszoktad már!

- Én igen. – kapta fel a fejét fura válaszomra – Engem nem izgat mások véleménye.

- Engem sem nagyon! – vontam meg a vállam

- Még, hogy nem! – fújtatott ingatva a fejét

- Nem hiszel nekem? – kaptam rá tekintetem

- Nem igazán. – húzta el a száját

- Mert még nem ismersz eléggé! – mondtam dühösen

- Igazad van, tényleg nem. – nézett rám kíváncsian- Bár az emberek kiismerésében jó vagyok!

- Ezt mégis, hogy érted?

- Tudod mikor még megvolt a banda, sok ember nem pont azért akart közel férkőzni hozzánk, mert tetszett nekik a személyiségünk varázsa… - mesélte kissé fájdalmasan

- Úgy érted kihasználtak.

- Pontosan. – bólintott – ezért vagy te ilyen sovány! Kérlek, egyél már! – parancsolt rám

- Jól van már, eszem csak mond tovább! – mintha annyira tudtam volna enni mikor itt volt tőlem egy karnyújtásnyira… bólintott majd folytatta

- Sokan voltak, akik kihasználtak az elején. De egy idő után tanultunk a hibáinkból. Tudod ebben az a baj, hogy egy falat építesz magad köré úgy, hogy észre sem veszed. Nem tudsz megbízni többé már senkiben sem és azt hiszed az évek elteltével majd más lesz, de semmi sem változik. – mesélt belefeledkezve magába

- Nagyon nehéz lehet ez nektek.

- Ez egyébként nem csak hátrány! Bármely ismeretlen emberről megtudom, mondani körülbelül milyen a természete és, hogyan fog viselkedni különböző szituációkban.

- És én? – néztem rá nagy szemekkel

- Te egy rejtély vagy számomra. Sosem azt mondod, amire számítanék. –ingatta a fejét fájdalmasan, aminek kivételesen örültem

- Nem vagyok kiismerhető. – értettem egyet

- Nem vagy átlagos. – jelentette ki, amin azonnal elpirultam és lesütöttem a szemeimet

- Zavarba hoztalak. – mondta sem, mint kérdezte. Még mindig nem mertem rá nézni.

- A barátaid mit gondolnak arról, hogy velem ebédelsz?- néztem az asztaluk felé amint épp nevetgélve témázgattak evés közben

- Amint látod, jól el vannak nélkülem is. – nézett ő is feléjük

- És nem haragszanak rám ezért? – mertem végre ránézni, mikor elmúlt a pirosságom

- Dehogy. – mosolyodta el magát – felnőtt ember vagyok és azzal eszem, akivel csak akarok…

- Örülök, hogy rám esett a választás. – bólogattam hevesen. Láttam arcán mennyire nem tartja helyesnek a reakcióm, de mégis próbálta rendezni vonásait.

- Hayley, tényleg nem kell jönnöd, ha nem akarsz! – nézett rám újból kérlelően, de én azért sem adhattam meg neki ezt az örömöt.

- De én igenis akarok!

- H… fogalmad sincsen arról ez mennyire helytelen!

- Bill, akkor sem mondok neked nem-et! – néztem rá hajthatatlanul

- Túlságosan makacs vagy! – ingatta a fejét és meghallottuk az ebéd végét jelző csengőt

- Mennem kell!- néztem rá szomorúan, amin elmosolyodta magát. Megvárta, míg felállok majd betolta a székem

- 5-kor a kapuban várlak! – mondta miután elkísért a következő órámra

- Ott leszek. – bólintottam kicsattanó örömmel, majd ott hagyott elkalandozott mosollyal az arcán