-14. rész-
Nem csinálunk semmit
"Becsukhatod a szemed azok előtt a dolgok előtt, amiket nem akarsz látni; de a szívedet nem csukhatod be, hogy ne érezz. "
A torkomban dobogott a szívem mikor elindultam a folyosón. Már 1órája készülődtem a sétánkra, de még most sem éreztem magam elviselhetőnek, pláne hozzá képest nem. Mikor megláttam hanyagul az ajtónak dőlve még a szavam is elállt. Egy pillanatra megtorpantam mikor rám emelte tekintetét és ő félve nézett rám. Nagy levegőt vettem, majd tovább lépdeltem felé.
- Szia. – lökte el magát a faltól és rám mosolygott, melytől megszűnt a világ is létezni
- Szia… - remegett meg a hangom
- Mehetünk? –nyitotta ki előttem a nagykapu ajtaját nevetve hangom hallatán
- Menjünk. – pirultam el
A sétány felé vettük az irányt. Tegnap délelőtt esett utoljára a hó. Minden hófehér volt és gyönyörű.
- Elmondod? – néztem fel rá mikor elég bátorságot szedtem össze ahhoz, hogy megkérdezzem
- Mégis mit? – nézett le rám értetlenül
- Mivel érdemeltem ki ezt?
- Mondhatnám, hogy csupán a létezéseddel, de ez elég elfuserált válasz lenne… - nézett maga elé elkalandozva
- Nem értelek. – ingattam a fejem sóhajtozva
- Addig jó. – nézett el egy stand felé – Kérsz egy forró csokit?
- Csak, ha te is iszol velem!
- Akkor gyere. – fogta meg a kezem és maga után kezdett húzni
Nagyon sajnáltam, hogy ezen a napon kesztyűt vettem fel. Igaz elég hideg volt, de így nem érezhettem érintését. Elég irreálisan akartam, hogy megérintsen, ami tudtam talán sosem jön el. Megvette az italokat és az egyiket a kezembe nyomta.
- Mesélnél még nekem az életedről? – kérdezett váratlanul
- Mit mesélhetnék még?
- Például, hogy volt-e barátod Eggben… - gondolkozott el, úgy látszott, mintha tartana a válaszomtól
- Igen volt… - szomorodtam el egy kicsit Conorra gondolva
- Gondolom, nagyon fáj neked, hogy ott kellett hagynod. Sokat szoktatok beszélni, vagy fel szokott hozzád jönni? – kérdezett
- Jajj… nem! – mosolyodtam el magam feltételezésein-szakítottunk mikor eljöttem.
- Ohhh. Sajnálom! – lepődött meg
- Nincs mit! Conor a legjobb barátom és mi sosem teljesen olyanok voltunk, mint egy pár… Fura kötődés volt köztünk, de inkább csak baráti. – magyaráztam
- Értem.
De ez a kérdés engem sem hagyott nyugodni. Nem mertem megkérdezni, de nagyon kíváncsi voltam neki van-e valakije. Reménykedtem benne, hogy nincs, de egy ilyen férfinak már, hogyne lenne? Képtelenségnek tartottam az ellenkezőjét.
- Mire gondolsz? – rángatott ki gondolataimból ez a kérdése
- Nem érdekes. –pirultam el a földet bámulva
- Megőrjít, hogy nem tudom, mire gondolsz! –szólalt meg pár csendes perc után
- Nem merem megkérdezni! – ingattam a fejem
- Pedig igazán nem kell félned! – nézett rám bíztatóan
- Jól van – szedtem össze bátorságomat – Neked van valakid? – néztem rá
- Ó – mosolyodott el kérdésemen – Ezt nem merted megkérdezni?
- Én…- kerestem a szavakat
- Nem, nincsen. – jelentette ki
- Az meg, hogy lehet? – lepődtem meg és neki szegeztem a kérdést
- Valahogyan az én kapcsolataim sosem jönnek össze…
- Elég nehéz elhinni.
- Ezt, hogy érted?- nézett kíváncsian
- Hát… tudod, te olyan… érdekes és tökéletes vagy, hogy… - próbáltam összeszedni magam
- Tökéletes?- nevette el magát – Hayley, én nem vagyok érdekes és tökéletes végképp nem. – mondta fájdalmasan
- De igenis az vagy Bill! Hisz minden nőnemű lényt elkápráztatsz, és totál beléd vannak, esve a suliban mégis úgy teszel, mintha észre se vennéd!
- Téged is Hayley? – nézett rám átható szemekkel
- Mi engem is?
- Téged is elkápráztatlak?- kereste a válaszokat a szemembe nézve
- Én… - dadogtam
- Pontosan tudom, mi folyik körülöttem, de amit ők éreznek az nem igazi. Egyik nő sem belém szerelmes, hanem a felépített képébe rólam és, ha megismernének, igazán hidd, el kiábrándulnának belőlem egy pillanat alatt.
- Tehát ezért nem engedsz magadhoz senkit sem közel? – csúszott ki a számon ez a kérdés
- Túlságosan átlátsz rajtam. – nézett el más fele
- De attól ez még nem lesz igaz! Ez egy őrültség Bill!
- És te minek mondanád magad?
- Egy átlagos lánynak. – rántottam meg a vállam
- Na, látod ez az igazán nagy őrültség! – kapta felém a tekintetét
- Hát persze…- forgattam a szemeimet
- Minden vagy Hayley csak éppen átlagos nem! – rázta a fejét
- Ezt ebből a fél évből szűrted le, amit azzal töltöttél, hogy minél jobban távol tartsd magad tőlem? – láttam, hogy ez a kérdés az elevenébe talált…
- Jogos, de tudod, mégsem látod magad tisztán, pedig te aztán, figyelmes lány vagy.
- Bár értenélek. – fújtattam
- Én csak 5másodpercenként gondolok erre!- mosolyodta el magát–és nem véletlenül szerettem volna távol maradni tőled… igazából nem akartam ennyire feltűnően csinálni.
- Nem akartad?- nevettem el magam-még a takarítóknak is feltűnt mennyire ki nem állhatsz!
- Hayley, hányszor kell még, hogy elmondjam? Nem utállak! Az egészet csak a te érdekedben csináltam!
- Akkor barátok vagyunk? –elmosolyodott a kérdésem hallatán
- Barátok?
- Vagy…
- Végül is összejöhet, ha gondolod, bár nem mi vagyunk a barátság minta példái. –nevetett és visszakanyarodtunk a kollégium felé
- Találkozunk még?- néztem rá nagy szemekkel a kapuban ácsorogva
- Persze! Holnap reggel. –mondta, mint aki jó előre eltervezte mit fog mondani. Szomorúan szegeztem szemeimet a földre, nehogy észrevegye mennyire bántott ez a válasza, de ő egyszer csak felsóhajtott.
- De te nem erre gondoltál. –jelentette ki mintha a fejembe látna. Azonnal rákaptam tekintetemet. –Te szeretnél még velem találkozni? –mondta ki nehezen és én bólintottam- Ugye tudod, hogy ez nem helyes? –mondta elgyötörten. Persze, hogy tudtam. Minden egyes percben eszembe jutott mikor ezernyi pillangó szárnyalt a gyomromban.
- Tudom.
- De te ennek ellenére is találkozni szeretnél. –csóválta a fejét rosszallóan
- Igen.
- Hát legyen. –sóhajtott mélyet, amitől még a lehelete is látszott a nagy hidegben
- Tényleg? – néztem fel angyal arcára meglepetten
- Már így is tuti, hogy kihúzom a gyufát, akkor meg már tök mindegy. –rántotta meg a vállát, de megint csak olyan fájdalmas arcot vágott
- Ezt mégis, hogy kellene értenem?
- Hayley pontosan tudod mire gondoltam.
- De hisz nem csinálunk semmit! –mondtam mire elmosolyodta magát és motyogott valamit… ha jól hallottam valami olyasmit, hogy:”maradjon is így”
- Hayley!- hallottam meg Phil hangját az üvegajtó mögül
- Mindjárt! –intettem le Billre nézve és jól elraktározva arcát
- Menned kell. –nézett be az ajtón rosszkedvűen, ahol Phil várt rám
- Rá ér, megvár. –mondtam neki, nem akartam még ott hagyni
- Ne várakoztasd meg miattam, menj csak. –de ez inkább parancsnak hangzott.
- Rendben. –bólintottam – Akkor, szia!
- Szia Hayley! –intett majd elindult a parkoló felé
Végig néztem, ahogyan befordul a kollégiumi épület sarkánál, majd eltűnik. Kelletlenül léptem be a kapun Philhez, aki eddig az ajtó üvegére volt tapadva.
- Még, hogy ez semmi! –mondta fütyörészve
- Fogd be! –böktem oldalba és megkerestük Deniset
Egész este az ikrek hülyeségét hallgattam. Néha Phil borított ki, néha legjobb barátnőm badarságai. Teljesen kikészültem, így mikor végre egyedül lehettem a szobámban csakis a pihenésre vágytam, semmi másra. Vajon Bill holnap hogyan fog viselkedni? Betartja, amit ígért? Tényleg találkozik velem az iskolán kívül is? Ezekkel és ehhez hasonló kérdésekkel tértem nyugovóra.
Utolsó kommentek