jessyblog

 -16. rész-

Ő a legjobbat érdemli

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Tudtam mikor újra meglátom elvesztem a fejem, de erre valahogy mégsem lehet felkészülni rendesen.

-          Helo. – köszöntött a falnak dőlve

-          Szia… - halt el a hangom mikor megláttam tökéletes arcát

-          Nem fogsz így fázni? –nézegette vékonyka kabátomat

-          Remélem! –fontam össze magam előtt kezeimet

-          Bár nagyon tetszik a ruhád! –bólogatott elismerően

-          Ohhh… - pirultam el- Ez egy divattervezőtől igazán nagy dicséret… és te sem nagyon panaszkodhatsz! –mutattam rá mindig divatos öltözékére

-          Köszönöm. –mondta kurtán és tudtam valamit megint nem helyesel –Menjünk! –tette hozzá

Egy darabig el voltunk a gondolatainkba meredve, mígnem egy csodás kávézó előtt meg nem állt Bill.

-          Igazán elegáns hely. –néztem körbe az asztalnál ülve

-          Az. Nem nagyon szeretem az ilyen helyeket, de nagyon finom itt a kávé, a sütikről nem is beszélve! –mosolyodott el végre mire én is fellélegeztem

-          Süti? Már megint? –nevettem el magam

-          Édes szájú vagyok. –jelentette ki a hasát fogva

-          Mit hozhatok? –jött oda egy korban talán pont hozzám illő pincér fiú

-          Mit kérsz? –nézett rám először Bill

-          M… - néztem bele az itallapba és találomra választottam egyet

-          Igazán jó választás egy ilyen hideg napon! –mosolygott rám kajánul a pincér, ami még Bill figyelmét sem kerülte el, én persze azonnal vörösen izzó arccal az asztalt kezdtem bámulni.

-          Köszönöm. –hebegtem és vártam, hogy elmúljon pirosságom

-          Egy cappuccinot kérek sok habbal. –mondta Bill kimérten, mire felkaptam a fejem

-          Máris hozom! –mosolygott a fiú és elment. Láttam, ahogyan Bill állkapcsa megfeszül, majd elenged, mikor rám emeli tekintetét.

-          Milyen napod volt? –érdeklődött udvariasan

-          Köszönöm, igazán jó! –de ekkor szöget ütött a fejembe a Georggal való órám – Georgnak nem tudod véletlenül mi baja volt?

-          Nem tudom… nem említette, miért? –keltettem fel kíváncsiságát

-          Csak tudod elég fura volt ma.

-          Ezt nem értem! ő–rázta a fejét

-          Eléggé elkalandozott volt ma…

-          Piszkált? –jött rá végül a lényegre

-          Hát… nem teljesen, bár kicsit idegesítő volt.

-          Gügyén bámult ugye? – nézett rám fancsali képpel, mire megrántottam a vállam – Velem is ezt csinálta ma. - forgatta a szemeit –Elnézést kérek az ő nevében is!

-          Jajj, dehogy! Semmi gáz!

-          Ma még tuti elkapom! –ingatta a fejét

-          Ne mondj neki semmit, kérlek! – és abban a pillanatban meg is érkezett a kávénk. A pincér fiú megint csak végig mért egy csábos mosoly kíséretében és még hozzá tette kizárólag rám nézve, hogy:”egészségemre!”- még az ütő is megállt bennem mikor Bill arcára néztem. Igazán rideg tekintettel mérte végig újra a pincért, majd rendezte arcvonásait.

-          Sajnálom! – motyogtam a bögrém tartalmát kortyolgatva

-          Szőke herceg fehér lovon. –mondta kissé lemondóan

-          Utálom a szőkéket! –biztosítottam, mire elmosolyodta magát

-          Ne sajnáld, érthető az érdeklődése! – iszogatta a kávéját

-          Ez nem igaz! –hozott újra zavarba

-          Ha 7 évvel fiatalabb lennék… - kezdte, majd abba hagyta- hagyjuk.

-          Akkor? –kérdeztem

-          Minden más lenne. – sóhajtott és kiitta a csészéje tartalmát, erre már sajnos nem tudtam mit mondani.

-          Mehetünk, ha gondolod. –mondtam neki miután én is megittam az italom

-          Menjünk! –bólintott, letette az asztalra az italunk árát megtoldva jókora borravalóval és segített felvenni a kabátom. Nem voltam hozzászokva ilyesfajta bánásmódhoz, amely folytonos zavarba hozott.

-          Mesélj nekem az anyukádról, hogy van mostanság? Hiányzik neked? –kérdezett mikor kiléptünk a szabad levegőre

-          Azt hiszem nem öli meg magát nélkülem. Túlságosan féltettem őt. –mosolyodtam el magam - Eszméletlenül hiányzik! Mindennap beszélünk!

-          Nem akarok tapintatlan lenni, de az apáddal elváltak?

-          Nem. - mosolyodtam el magam-apu meghalt még mikor kicsi voltam.

-          Oh… sajnálom!- mondta együtt érzően

-          Nincs mit! Jobb helyen van. –néztem fel az égre

-          Anyukádnak nem is volt, azóta férfi az életébe?

-          Nem. Soha. –mondtam kissé szomorkásan

-          Pedig megérdemelné! – mondta ki a gondolataimat

-          Nagyon jó ember! –bólogattam- Ő a legjobbat érdemli!

-          Kíváncsi lennék, vajon ő kit talál számodra a legjobbnak!

-          Ezt, hogy érted? –néztem rá nagy szemekkel

-          Nem számít.

-          A te apukáddal mi történt? –tereltem a zavarba ejtő témát

-          Elváltak anyuval mikor Tommal kicsik voltunk. Néha felbukkan, de csak hátsó szándékkal. –mondta tárgyilagosan

-          Sajnálom. –néztem a földet bambán

-          Mi így nőttünk fel, megszoktuk és ott van nekünk, Gordon apának. Igazán jó fej! Nagy szerencsénk van, hogy ő anyu társa. –mondta boldogan

-          Igen. Nap, mint nap látom, milyen rendes férfi.

-          Az. Megérkeztünk! –állt meg a kapu előtt, megint ott tartunk ahol tegnap. Valahogy nem akaródzott nekem onnan elmenni, ahol ő ott volt. Tudtam, hogy szánalmas vagyok, de nem akartam úgy ott hagyni, hogy ne mérjem végig újra arcát. Kellett az emléke a holnapomhoz. Az állától indultam felfelé, majd rátértem a szája alatt lévő anyajegyére, aztán a szép ívű ajkaira, orrára és utoljára hagytam a szemeit. Rápillantottam és elvesztem csokoládé barna szemeiben, amely épp úgy pislogott rám, mint én ő rá. Óráknak tűnő percekig álltunk ott egymást bámulva és végre egy pillanatra sem jöttem zavarba.     

-          Akkor holnap. –mosolyodta el magát megtörve a csendet

-          Igen. –bólogattam

-          Szia.

-          Szia.