jessyblog

 -34. rész-

Unalmas dal

„Felcseperedünk, megnövünk, megöregszünk, de az esetek döntő többségében mégis csak gyerekek maradunk, akik futkosnak a játszótéren, és veszettül próbálnak beilleszkedni. (...) A legjobb barátainkkal titkokat pusmogunk a sötétben. Ott keresünk vigaszt, ahol találunk, és reménykedünk, minden észérv és minden tapasztalatunk ellenére, mint a gyerekek. Sosem adjuk fel a reményt.”

- Jajj ez olyan szomorú! – nyavalyogtam Billnek az utolsó közös óránkon a kiválasztott dal miatt, ami már nagyon depissé tett a nap végére.

- Hayley ne hisztizz, ha jól elénekled, többet ígérem nem kell. – idegesítettem fel Billt mikor már sokadjára nyilvánítottam ki a véleményem

- De én ma már nem akarom elénekelni! – fontam össze magam előtt a két karom bedurcázva

- Ne légy már gyerekes. – jött közelebb hozzám, mire én nyelvet öltöttem rá – Nehezebb lesz veled, mint gondoltam. – mosolyodta el magát

- Nem éneklek ma már többet. – jelentettem ki és elkezdtem összeszedni a cuccaimat

- Te meg mit csinálsz? – tette arrébb a táskám amibe épp a füzeteimet raktam volna

- Elpakolok. – nyúltam a táskámért, de megint arrébb tette

- Fura, de nem hallottam a csengőt.

- Mert talán még nem is volt? – kérdeztem gúnyosan és újra a pakkomért nyúltam, de ő megint csak odébb rakta – Kérem szépen!

- Úgy tudom itt én vagyok a tanár, én mondom meg mikor mehetsz és mikor nem. – fogta meg a táskám és esze ágába sem volt odaadni

- Bill ne kényszeríts! – néztem rá összeszorított szemekkel

- Miért, mit teszel? – nevetett ki

- Mit? – mosolyodtam el magam ravaszul és közelebb slisszoltam hozzá

- Na, mit? – ült le nekem háttal a zongora elé mosolyogva és játszani kezdett. Pár pillanatig megkövülve álltam, majd a fejemben megszületett a terv.

- Ezt. – suttogtam gúnyosan mosolyogva, majd leültem mellé a zongorához. Lassan húzódtam közelebb hozzá, míg combunk egymáshoz nem simult. Figyeltem minden rezdülését, de alig mozdult meg a szája sarka, így tudtam messzebbre kell mennem. Mosolyogva csúsztattam kezem a combjára, de erre már egy picit sem reagált. Sértve éreztem magam, így tovább próbálkoztam. Apró léptekkel haladtam le majd felfelé a combján körmeimmel és közben rezdüléstelen arcát figyeltem. Tudtam mindent be kell vetnem ez már nem csak játék volt. A másik kezemmel én is elkaptam az ütemet és játszottam a billentyűkön Billel párhuzamosan. Láttam, ahogy megjelenik a kérdés az arcán, majd picit gyorsítottam a dallamon és ő is követett. Örültem, hogy belement a játszadozásba. Szépen lassan újra elindultam a combján, de most a belsőfelén. Itt már láttam, ahogyan felszalad a szemöldöke, de ezt már nem tudtam értékelni eléggé, így folytattam, míg el nem szakad a cérna.

- Elengedsz végre? – kérdeztem mosolyogva

- Még tart az óra. – mondta magabiztosan és tovább játszott és én is.

A körmömmel kezdtem simogatni belsőcombját és hallottam, amint légzése gyorsul.

- És most? – vigyorogtam

- Óra van. – vett mély levegőt

Nem is kellett nekem több. Kaján vigyorral az arcomon markoltam a combjába és nevetve nyugtáztam, ahogyan Bill félre ütött egy billentyűt, de ezzel sem értem be. Kínzó lassúsággal markoltam a combját egyre feljebb és feljebb, míg Bill teljesen bele nem kavarodott a dalba.

-       A fenébe. – ütött le egyszerre 5 hangot feladva, ami boldogsággal töltött el

-       Na, most már elengedsz? – próbáltam hangos nevetésem elfojtani kevés sikerrel

-       Nem. – vette le lábáról kezem és beleadta a kottát, majd dúdolni kezdett – Ha másképp nem megy, majd így tanulunk. – dúdolta tovább a dallamot, ami már régen  a fejemben vízhangzott, de most már végképp nem adhattam fel. Lassan jártam körül Billt, mint ahogyan a cápa zsákmányát és elemeztem. Hirtelen találtam meg gyenge pontját és azonnal munkába lendültem. Oda sétáltam oldalához és átöleltem karját. Ám ő rám sem hederített csak dúdolt tovább. Fejem mellkasához döntöttem és úgy hallgattam egyenletes szuszogását. A szám érintettem mellkasához, nem reagált. Tudtam, hogy direkt nem vesz rólam tudomást, de ez csak megkönnyítette a dolgom. A fejem egészen nyakáig emeltem, ahol ajkammal végig simítva a nyaka oldalát elértem a füle tövéhez. Ekkor egy nagy sóhaj kíséretében megszakadt a dallam, de nem néztem fel, nem akartam újra félmunkát végezni. Könnyedén bele haraptam fülcimpájába, amibe Bill is és egy picit én is beleremegtem, majd kéjesen belesusogtam a fülébe.

-       Ugye elengedsz? – láttam, ahogyan pajzsa a földre hull és megadja magát.

-       Menj. – mondta beletörődve kissé fojtott hangon. Látva győzelmem azonnal felkuncogtam, összeszedtem végre rendesen a cuccaimat és belepakoltam a táskámba.

-       Hát köszönöm ezt az élmény dús énekórát Bill. – léptem volna ki az ajtón bebizonyítva magamnak, hogy még a csengő előtt el tudtam hagyni a termet, de egy kéz átnyúlva felettem és becsapta előttem az ajtót. Kérdőn néztem vissza, de akkor már Bill nedves, finom ajkai vártak rám. Erősen karolta át a derekam és csókolt. Soha nem akartam befejezni Bill mégis hirtelen húzódott el épp abban a pillanatban mikor a legjobban kívántam a folytatást és egy kaján vigyor kíséretében még hozzátette:

Én is köszönöm ezt az órát Hayley. – kacsintott öntelten és abban a pillanatban kicsengettek. Bill kinyitotta nekem az ajtót megvárta míg kikászálódok rajta, majd nevetve elment mellettem, ott hagyva engem tátott szájjal kamillázni. Hát azon a napon kezdődött el a mi kis „Macska- Egér” játékunk.