jessyblog

 -17. rész-

1 hónap a bálig

" Mindenki keres valamit. Valamit, ami mindent teljessé tesz. Ezt a legkülönösebb helyeken találod meg; a szerelmed szemében, a legmélyebb barátságokban, mások szavaiban… egy egyszerű szóképes megnevettetni vagy megríkatni. Mikor megtalálod ezt a különleges dolgot, repülni fogsz szárnyak nélkül "

Az órák, a napok, a hetek pedig csak úgy teltek. Billel attól kezdve majdnem minden délután együtt lógtunk, persze csakis úgy, mint két kedves ismerős. Vicces volt ebbe belegondolni a tanárom, aki egy kedves ismerősöm… ez a meghatározás több volt, mint mókás. Pláne azért, mert én többet éreztem iránta, bár azt az érzést sem lehet definiálni, épp úgy, mint a kapcsolatunkat. Észre se vettem és eltelt egy hónap. Itt a március és a vészesen közeledő tavaszi bál, ameddig alig egy hónapunk van. Nem kötelező elmenni, de Denise mindenáron el akar rángatni, és amit ő akar az általában teljesül. Tehát nem kell elmennem, de muszály elmennem. A bálra, pedig három dolog elengedhetetlen: ruha, tánctudás és partner, amiből nekem még egyik sincs meg. Oké az első kettőt még csak megoldom, de mi lesz a párommal? Nekem nincs senkim és igazából nem is nagyon akarok bárkivel is megjelenni…

-          Na és tudod már kivel mész? –kérdezett Bill kíváncsian ebéd közben a mi „privát” asztalunknál, amit Denise nevezett el, azért mert az óta is csak ketten eszünk elkülönülve mindenkitől, vagyis szerinte.

-          És te kivel mész? – próbáltam terelni, mire felhúzta egyik szemöldökét

-          Kivel menjek? – kérdezett vissza kihívóan előre hajolva

-          Kivel szeretnél?- hajoltam én is közelebb, de ő pár pillanat múlva reflexszerűen vissza is húzódott

-          Eljössz velem ma délután? – kérdezett

-          Volt már olyan, hogy nem-et mondtam?- forgattam a szemeimet

-          Nem baj, azért még néha reménykedek. –vonta meg a vállát

-          Pedig igazán nincs semmi esélyed. – álltam fel azonnal mikor meghallottam, hogy csengettek az ebédlő egy emberként fordult meg utánunk mikor kiléptünk együtt az ebédlőből. Már egyáltalán nem zavart, ha megnéztek! Jól mondta Bill, ezt meglehet szokni egy idő után. Ez a napom katasztrofális volt. Denisel egy szót sem bírtam rendesen váltani, mert egész idő alatt a ruhája megtervezésével volt elfoglalva. Philel, pedig azért nem lehetett kommunikálni, mert egy helyes lányt akart elhívni a bálba és az folyton kikosarazta őt, így ő terveket szövögetett. Az egyetlen ember Bill volt, aki nem őrült bele a bál szervezésébe és, akivel jóformán normálisan lehetett beszélgetni. Ezért a délutáni sétánk üdítően hatott ez után a nap után.

-          Nyugodj meg, ilyenkor még a tanárok is bezsongnak! Ne tudd meg mi volt ma a tanáriban! –nevetett miután kiléptünk kedvenc kávézónkból

-          Csupa fül vagyok!

-          Herr Wolke a fejébe vette, hogy elhívja Frau Günthert a bálba és ma reggel egy bonbonnal a kezében bemasírozott a tanáriba. Elvileg már több mint 3 éve próbálkozik hiába. –tette hozzá majd folytatta – Szóval letette az asztalára a csokit, amire ráírta, hogy: „eljönne velem a bálba?”, de a nevét elfelejtette leírni a cetlire. Frau Güntherről pedig kiderült, hogy Herr Jonasonért van oda, azt hitte ő küldte és igent mondott neki. Szegény Jonason pedig semmit nem értett bambán bámult rá és meg se bírt szólalni, ezért a nő megsértődött. Elvileg bezárkózott a tanári mosdóba és végig sírta az első szünetet. Végül ezt meghallotta Wolke. Elmondta, hogy ő küldte a bonbon-t és, hogy nagyon sajnálja a félre értést. Jonason udvariasságból elhívta Günthert, ő igent mondott neki másodjára is, Wolke pedig hoppon maradt és megtanulta, hogy máskor írja rá a meghívóra a nevét is. –mosolyodta el magát Bill

-          A fizika tanár oda van a matektanárnőért? –nevettem el magam a történetén

-          Én is csak ma tudtam meg! –nevetett velem

-          Tehát a tanárok is mehetnek valakivel?

-          Igen. –nézett rám gyanakvóan

-          Nem válaszoltál egy kérdésemre délben.

-          Igen? –kérdezett

-          Te elhívtál már valakit a bálra? –néztem rá és közben majd kiesett a szívem az izgalomtól

-          Nem.

-          Értem! –könnyebbültem meg

-          Te sem válaszoltál az én kérdésemre! Elhívott már téged valaki?

-          Nem.

-          Az pedig lehetetlen! –ingatta a fejét

-          Igazat mondok! –néztem rá mérgesen, amiért meghazudtolt

-          Nem értem én ezeket a srácokat! –jelentette ki a szemembe nézve, mitől elpirultam

-          Miért?

-          Mert egy ilyen lányért bárki eladná a lelkét is. –nézte az utat kissé szomorkás hangon

-          Bárki? –kérdeztem vissza

-          Bárki. –bólintott cifrán rám nézve a kapuban

Ez után meg sem tudtam szólalni, csak csendesen figyeltem tökéletes arcát, amit még ennyi idő alatt sem tudtam megszokni. És megint csak egy újabb hét vége. Régen imádtam a pénteket, mert az azt jelentette, hogy jön a két napos pihenő, amit nem kell tanulással és korán keléssel tölteni. De mióta a Rockschool Akadémiára járok ez épp az ellenkezőjére fordult. Utáltam ezt a napot, mert utána két teljes napot kellett kibírnom Bill nélkül. Ilyenkor próbáltam lefoglalni magam minden féle szabadidős programokkal, de rendesen sosem jött össze. Vasárnapra már majdnem megzakkantam, és mikor hétfőn végre megláttam, nem tudtam vele betelni. Szomorúan néztem fel rá erre gondolva, amit nem hagyott szó nélkül.

-          Mi a baj?

-          Péntek van. – sóhajtottam fel bús komoran

-          Oh… - láttam rajta, hogyan jut el agyáig a felismerés és az ő arcára is kiült a komorság

-          Nem kell véletlenül holnap bejönnöd valamiért?

-          Igazából nem találnék rá semmi okot sem. –ingatta a fejét fájdalmasan

-          És csak úgy véletlenül nem jöhetnél át hozzám?

-          Nem lehet Hayley.

-          Mert észrevesznek? – kérdeztem

-          Csakis azért! – biztosított, hogy nem miattam

-          Nagy kár. – néztem a földet szomorúan

-          Holnap elviszlek valahová! – hallottam hangján, hogy végül a számára rosszabbik énje nyerte a saját magával vívott csatát

-          Komolyan? – kaptam rá tekintetem

-          Persze csak, ha nincs ellenedre. –mosolyodott el boldog arcom láttán

-          Nincsen! –élénkültem fel

-          Akkor, holnap 3-kor a kapuban?

-          Oké!

-          Menned kellene!- mondta több percnyi szemezés után

Nem szerettem mikor ezt csinálta, és ez kezdett a szokásává válni.

-          Megyek. –sóhajtottam fel

-          Holnap látlak! –kacsintott egy féloldalas kedvenc Billes mosoly kíséretében

-          Szia! – intettem és megvárta, míg bemegyek a kollégiumba

Nem tudtam mi van velem, de onnantól, hogy elváltunk olyan volt, mintha egy felhőn lebegtem volna tovább a szobámig. A nap hátra lévő részét zenéléssel és vigyorgással töltöttem, ami letörölhetetlen volt.