jessyblog

 18. rész

Tokio Hotel

„ Jegyezd meg az élet kemény 
Egy tart minket állva, a remény, 
S ha bár a legtöbb ember gyáva 
a remény hal meg utoljára”

- De legalább azt elmondta körülbelül mire számíts? –túrta fel Denise a ruhás szekrényem egész tartalmát

- Semmit! Érted?- estem kétségbe

- Nyugi kitalálunk valamit! –válogatott a sok rongy között, és mint általában kedves barátnőmnek igaza is lett. Csak nem a ”randink” előtt fél órával, sikerült megtalálnunk a helyes viseletet. Sminkeltem egy keveset, begöndörítettem a hosszú hajamat takaros loknikba és Denise pedig az egész átalakulásomat végig asszisztálta. Mikor megérkeztem a kapuba kereken 3 órakor már Bill várt rám.

- Nagyon jól áll neked a göndör haj! –kerekedtek el szemei mikor meglátott

- Köszönöm. – bólintottam pirulva

- Akkor mehetünk? –tárta ki a fehér Audi ajtaját

- Igen! – bólintottam majd beszálltam

Mégis milyen kocsija lenne? Persze, hogy a legújabb széria Audi… Tudtam, hogy gazdag, ami nem is nagyon érdekelt, csupán azt nem értettem akkor minek dolgozik az Akadémián? Oké, biztos jól fizetnek ott is, de talán Billnek már dolgoznia sem kéne. Eléldegélhetne abból, amit rock sztár karrierje alatt megkeresett.

- És mégis hova viszel? –mosolyogtam rá

- Az meglepetés. –mosolygott vissza – Milyen zenéket szeretsz? –tekergette a rádiót

- Minden félét! – és ehhez hasonlóan telt az az egy óra, míg Bill le nem állította a kocsit egy üzlet előtt.

- Hangszer bolt? –olvastam a kiírást megrökönyödve

- Az enyém. –bólintott

- Miért nem vagyok meglepve? –néztem rá gúnyosan

- Megnézed? –mosolyodta el magát

- Még szép! –előztem meg és kinyitottam magamnál az ajtót

A bolt viszont nem volt nyitva és még csak a lámpák sem égtek, így elég sötét volt bent. Bill egy kulcscsomót halászott ki a zsebéből, majd kitárta előttem az ajtót.

-         Csak utánad! – mondta én pedig belépdeltem. Bill felkattintotta a villanyt és nekem még a szavam is elállt. Minden olyan modern színekben pompázott, mint Bill öltözéke. Gibson gitárok felaggatva a falra a szivárvány minden színében, egy élénkpiros színű zongora az üzlet kellős közepén és mögötte minden féle hangszer: ütős, vonós, fúvós, minden, ami szem-szájnak ingere.

-         Ez csodálatos! –néztem körbe csillogó szemekkel

-         Imádok itt lenni, ha ki akarok kapcsolni csak ide, jövök és minden rendben. Mikor új kollekciót tervezek akkor is csak bemegyek az irodába és teljesen magamban lehetek. –mutatott egy üvegfallal elválasztott kis szobára

-         Ez, de jó!- nyitottam be a szobába, ahol egy nagy íróasztal volt tele vázlatokkal. A polcokon pedig nagy díjak: a legjobb előadó, a legjobb zenekar, a legjobb videó klip, arany lemez, platina és még sorolhatnám. A feketére festett falon színes képek lógtak. Nem volt nehéz kitalálni, hogy még a Tokio Hotel korszakból. Épp olyan volt, mint egy fotó album. A legelső kép még mikor mind a négyen 13-14 évesek lehettek, a következőn már sokkal divatosabb cuccokban virítottak egy klip forgatásán és ez így ment sorba egészen egy nagyobb koncert képig. Nagyon meglepődtem azokon az arcokon. Megviselt, fáradt, túlhajszolt és elkeseredett. Míg a többi képen csillogó szemekkel néztek a kamerába, itt teljesen megváltoztak. És akik a legaggasztóbban néztek ki az Tom és Bill volt. Tom éppen a gitárját tarja a kezében és Billre néz nagy karikás szemekkel. Bill pedig a tömeget nézi remény vesztett pillantással, több réteg sminkkel az arcán és kórosan lefogyva. Habár mindegyikük márkás ruhában feszítettek tökéletes arccal ők még sem boldogok. Pontosan úgy festettek, mint a bábuk. Ijesztő volt ezt nézni, és tudtam ez volt az a pillanat mikor mind összeomlottak.

-         Az ott az utolsó koncert. –sóhajtott fel és én azonnal gyönyörű arcát vizsgáltam, amely szomorúan tekintett a képre.

-         Hiányzik?

-         Részben. Az utolsó pár hónap biztosan nem, de az előtte lévő jó pár mindig is hiányozni fog.

-         Mesélj nekem arról milyen volt! –kérleltem, először zavarodott tekintettel nézett rám majd elmosolyodta magát és bólogatni kezdett

-         Az első 3évünk arról szólt, hogy megemésszük az ismeretséget. Gondolj bele, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennybe jutnál. Lebegtünk és próbáltuk felfogni mekkora mázlisták vagyunk. Buliztunk, csajoztunk és éltünk a mának, mint egy rock sztár. Aztán 18évesen elkezdtük felfogni, hogy ez már a mi életünk. Új slágereket írtunk, videó klipeket gyártottunk és turnéztunk, de az egyensúly megmaradt: munka, pihenés, szórakozás. Kezdett kialakulni az egyéniségünk. Ez az időszak volt a csúcs!- mesélte csillogó szemekkel

-         Milyen a színpadon állni?

-         Annál felemelőbb érzés nincs is!- nézett rám mosolyogva - Mikor több ezer ember érted sikítozik, tapsol, veled énekel, egyszerűen leírhatatlan! – ecsetelte majd tekintete elkomorult és nem mesélt tovább

-         Kérlek, folytasd! Kíváncsi vagyok!- és folytatta is:

-         Mígnem beütött a bomba! A menegerünk lebetegedett és a helyére felvettünk ideiglenesen egy helyettest. Azt hittük csak pár hétről van szó, de abból fél év lett. Mire David a menegerünk visszatért az egész ütemterv el volt szúrva. Több turné között nem volt elég szünetünk, mint amennyit megszoktunk és szükséges lett volna. Persze David azonnal intézkedett, de sok pénzt buktunk volna, ha átalakítjuk az előre leszervezett programokat. Ez indította el a lavinát, ami után nem volt megállás. Egész egyszerűen túl terheltük magunkat, ami miatt minden naposak lettek a veszekedések a vége felé már néha egymásnak estünk. Egyikünk se volt önmaga. Lassan a napjaink kezdtek egymásba folyni és olyanok lettünk, mint a robotok. Nem éreztünk semmit és nem is élveztük, már amit csinálunk.

-         Szóval ezért lett vége. –szóltam közbe

-         Nem teljesen… igazából az csapta ki a biztosítékot mikor elájultam. –ült le az asztal szélére és én is így tettem

-         Elájultál? –ijedtem meg

-         Nem ittunk, nem ettünk, alig aludtunk és sok volt a stressz. –rántotta meg a vállát – Visszagondolva nem is csoda, hogy az egészségünk is ráment. Folyamatosan szédelegtünk és miután elájultam elvittek minket kivizsgálásra. A doki azt mondta, hogy vegyük lejjebb a tempót és elküldött pszichológushoz, aki pedig megállapította, hogy a végkimerülés szélén állunk. Akkor avatkoztak be anyáék. Bár végül a mi döntésünk volt, de segítettek nekünk kimondani, hogy szünetet kell tartanunk. –sóhajtott fel

-         Nem, mintha nem örülnék neki, de, hogy lett belőletek tanár?

-         Hát igen… miután bejelentettük, hogy szünet a média azonnal ránk szállt. Nemhogy nyugtunk lett volna, még nagyobb felfordulásba cseppentünk. Interjúkra, show-kba járkáltunk nap, mint nap. Egyszerűen nem hagytak békén minket, míg anyu és Gordon ki nem állt a tömegek elé és el nem mondták, hogy pihenés kell nekünk, hagyjanak békén, hogy így nekünk is jobb lesz… az elején nem nagyon jött össze, de pár hét múlva leszálltak rólunk.

-         Még mindig nem értem, hogy lettél tanár! –ingattam a fejem

-         Mert sosem hagyod, hogy befejezzem! –mosolyodta el magát

-         Oké, néma vagyok. Csak itt ülök, és nagyon csendesen pislogok. –raktam cipzárt a számra mire elnevette magát majd tovább mesélt:

-         Ám ezek után belevetettük magunkat a pihenésbe. Hónapok teltek el úgy, hogy mi semmit sem csináltunk és ez még rosszabb volt, mint mikor túlstrapáltak minket. Még gyerekek voltunk mikor már rendesen dolgoztunk és így nőttünk fel, hozzánk tartozott a munka és a zene. Olyan volt, mintha egy halnak mondanád, hogy ne ússzon, teljes képtelenség. Altatókon éltünk, terápiákra jártunk, de úgy éreztem én legalábbis, hogy elvették az életem. Ekkor drukkoltak elő anyáék az ötlettel, hogy segítsük ki őket és dolgozzunk az iskolájukban így foglalkozhatunk a zenéléssel, nem terheljük túl magunkat, pihenhetünk és olyanok lehetünk, mint a normális emberek. Végül igazuk is lett. Fél évig jártunk tanárképzőre és 3éve kezdtünk el tanítani.

-         Miért nem mentetek vissza az óta? –tettem fel a kérdésem mikor nem mesélt tovább

-         Mert ez az élet jobban bevált, mint az előző. –mondta, de kicsengett a hangjából, hogy ez nem éppen így van

-         Féltek? –kérdeztem és ő meglepett fejjel szemezett velem

-         Én félnék. –bólintott őszintén

-         A rajongók miatt? Attól tartasz, hogy nem fogadnának el titeket? –megint csak az elevenébe találtam láttam az arcán

-         Túl sok idő telt el. Mindennap tele van a postaládám rajongói levelek százaival, de nem tudom ez egy újabb turnéhoz elég lenne-e…

-         Pedig szerintem lenne rátok kereslet! Higgy nekem! Én látom, hogy mi megy a suliban! Ti kicsit sem lettetek kevésbé híresek attól, hogy visszavonultatok! –próbáltam felvidítani, de igaz is volt, amit mondtam

-         Kössz Hayley. –tette rá kezét az enyémre az asztalon és felpattant egy szikra, mitől azonnal elhúzta a kezét. Olyan melegség járta át az egész testem, hogy attól féltem lángra kapok.