jessyblog

 -19. rész-

Nem akarom hallani

Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.

Mikor végzett a tárlatvezetéssel, eszembe jutott valami.

-          És mi lett David-dal?- jutott eszembe a meneger

-          Neki köszönhettük, hogy befutottunk és az óta is ő a menegerünk. –mondta Bill nagy alázattal

-          Nektek mégis minek az még?- lepődtem meg

-          Hát ugye, ha piacra kell dobni egy kollekciót nem, árt. Tom üzletel ahhoz is szükséges. Georg egy elég híres éttermet vezet, Gustav pedig sport márkát reklámoz és akkor is kell egy jó meneger, ha üldöz a múltunk. Ugyan visszavonultunk, de még a mai napig jelennek meg a magán életünkről szóló cikkek újságokban, sőt az sem ritka, hogy mi vagyunk a címlapon.

-          Ezeket a dolgokat nem is tudtam… - mondtam bocsánat kérően

-          Ezért is mondtam. –nézte a padlót- velem nem jársz jól Hayley! Semmilyen szempontból sem!

-          Ahhhjj… Bill azt hittem ezen már túl vagyunk! Már régen nem érdekel, hogy ki is voltál te! Nekem nem számít. –magyaráztam meg neki

-          Nem számít? –hihetetlenkedett dühösen izzó szemekkel- Ezt ne mond, csak ezt ne! Igenis számít Hayley! Számít, hogy 7évvel idősebb vagyok, számít, hogy a tanárod vagyok, számít, hogy ismert ember vagyok, és igenis számít ki voltam, mert most is pontosan az vagyok. Bármikor rád szállhat a sajtó, csak mert te eljöttél velem ide.

-          Nem érdekel! –ellenkeztem, mint egy durcás kisgyerek – Te komolyan nem értesz? Túl késő már ezen gondolkoznom.

-          Hayley… - ingatta a fejét lehetetlenkedve

-          Bill, nyilvánvaló, hogy csak én érzek így, de mikor veled vagyok… - nem tudtam van-e elég bátorságom kimondani, de meg kellett próbálnom megértetni vele mit is érzek valójában

-          … akkor úgy érzed, mintha felragyogna a nap? Hogy végre értelme van az életednek? –fejezte be a mondatom, ami inkább vallomásnak hangzott tőle

-          Úgy. – bólintottam csillogó szemekkel

-          A fenébe! –nyögött fel fájdalmasan

-          Mi a baj?

-          Hayley, az egy dolog, hogy én szenvedek, de még rosszabb, hogy téged is belekevertelek!- emelte rám a tekintetét – Nem akarom hallani, hogy te is így érzel! –olyan volt, mint egy szívlövés, hideg és fájdalmas – Ez nem helyes és nem is biztonságos számodra. Fel tudod fogni? – kérdezett szikrázó pillantással

-          Nem! –makacskodtam

-          De én komolyan beszélek! –nyögött fel

-          És én is! Nem érdekel, hogy ki vagy és, mint mondtam: már túl késő ezen rágódnom!

Mély levegőt vett a csendben, mitől a hangja félelmetesen csengett:

-          Soha többé nem akarom ezt hallani!

A fogaim összekoccantak a hallottaktól és hátat fordítottam neki. Fogalma sem volt róla mennyire fájt, amit mondott. Túlságosan dühös voltam és elkeseredett ahhoz, hogy tovább álljam fenyegető tekintetét.

-          Mire gondolsz? –hallottam még mindig nyers hangját hátam mögül pár perc múlva

-          Vigyél haza! –fulladt el a hangom. Ő pedig lassan elém lépdelt. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom majd neki, de ezek után túl gyengének éreztem magam hozzá, hogy itt legyek.

-          Néz rám!- kérlelt bársonyos hangon, amely nagy kontraszt volt a pár pillanattal előbbihez hasonlítva.

-          M-mm. – ingattam a fejem a padlót nézve

-          Kérlek! –nyúlt az állam alá és lehajolt hozzám, így már pontosan üveges tekintetemet vizsgálgathatta

-          Te sírsz? –döbbent meg.

-          Nem én! –csuklott el a hangom és abban a pillanatban ki is buggyant az első könnycseppem, mely elárult.

-          Igazán sajnálom! –mondta engesztelően

Szélsebesen hajtottunk a kollégium felé az autópályán. Csendben néztem a mellettünk gyorsan elhaladó szántóföldeket a naplementében.

-          Hogyan döntöttél, eljössz a bálra? –próbált szívélyesebb hangot megütni

-          Muszály lesz. –görbült lefelé a szám a tájat nézve

-          Meg van már a ruhád? –érdeklődött rám nézve miközben a megengedettnél gyorsabban száguldoztunk

-          Te csak az útra koncentrálj!- szóltam rá, amin ő elmosolyodott, de úgy tett, ahogyan mondtam

-          Nem és igazából fogalmam sincs, milyen ruhában kellene megjelennem.

-          Hát a bál témája: 1 mennyei nap a pokolban… nem túl eredeti. – nézte az utat

-          Mi lenne, ha joggingba mennék?

-          Téged biztosan megnéznének!- nevetett

-          Komolyan el vagyok keseredve. - sóhajtoztam és épp abban a pillanatban hajtottunk le az autópályáról. Nem több mint fél óra alatt már a kollégium kapujánál voltunk. Nem akartam ott hagyni, még annak ellenére sem, hogy azt mondta nem akarja hallani mit, érzek iránta. Csak csendben ültünk a sötétben és én azon gondolkoztam, hogyan tudnám meghosszabbítani ezt a pillanatot.

-          Tényleg sajnálom! – állította le az autót

-          Hétfőn együtt ebédelünk?

-          Igen.

-          Megígéred?

-          Megígérem!- bólintott

-          Akkor… - mondtam kelletlenül-, szia.

-          Aludj jól! – a hangja, mint a cseppentett méz, mitől meginogtam és elfelejtettem kinyitni az ajtóm

-          Te is! – pislogtam nagyokat, hogy észbe kapjak majd kiszálltam a kocsiból.

-          Hayley! – szólt utánam

-          Igen? – fordultam vissza mohón

-          Vigyázz magadra!

-          Vigyázok! –néztem rá értetlenül

-          Szia!- mosolygott rám majd elhajtott

Keserédes szájízzel tértem vissza erről a randiról. Megértettem, hogy Bill érez valamit irántam, mely nem tudtam pontosan mennyire komoly és nem legutolsó sorban, hogy annál is távolabb állok attól, hogy bármi is legyen kettőnk közt, mint hittem. Legszívesebben bőgtem volna, de ahhoz nem voltam elég dühös. A vasárnapomon Deniset kísértem el a varrónőhöz, aki a báli ruháját tervezgette. Utáltam már ezt a ruhakérdést, de most kivételesen örültem neki, hogy valami elvonja a figyelmem.