jessyblog

 -21. rész-

A meglepetés

"A patak és a szikla összecsapásakor a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt."

Sietve kaptam fel magamra cipőmet már 5perces késéssel és rohantam a kollégium kijárata felé a fehér Audihoz.

-          Sajnálom, elaludtam. - ültem be sietősen Bill mellé az anyós ülésre

-          Semmi baj, de aludtál volna még? Ha gondolod, később visszajövök érted! – mondta kedvesen, még hogy később, mint ha nem akarnám minden másodpercemet vele tölteni. Kinek lenne ideje aludni annak tudatában, hogy akár ezzel a már-már ember feletti lénnyel lehetne helyette.

-          Ilyesmi eszedbe se jusson, inkább menjünk! – hessegettem el gondolatait, ő persze csak egy káprázatos mosoly kíséretében ingatta a fejét közben pedig a gázra taposott.

Ötletem sem volt vajon már megint hová cipelhet. A környék megint csak ismeretlen volt, épp úgy, mint mindig mikor ő valahová elvitt.

-          Megjöttünk. –állította le az autót egy városi főutcán

-          Hová hoztál?- érdeklődtem

-          Itt tartom a ruhákat, amiket tervezek. Nem kifejezetten butik, de aki tudja, hol keressen, az innét tud pár modellt rendelni. –nyitotta ki előttem az autó ajtaját.

-          ... és persze, aki meg tudja fizetni. – fejeztem be mondatát

-          Azért nem aranyat árulok Hayley.

-          Vagy is akkor kapok, itt ruhát mondjuk 50€- s kerettel?- néztem rá gúnyosan

-          Te ingyen is!- kacsintott és kulcsával kinyitotta az üzlet ajtaját

-          Nem, most komolyan! Mennyi a legolcsóbb ruhadarabod?

-          Fontos ez? – nézett el más felé

-          Csak kíváncsi vagyok, persze, ha nem akarod elmondani…

-          200€ a legalja. – fojtotta belém a szót

-          Mennyi?- esett le az állam

-          Erről beszéltem… - forgatta a szemeit én pedig megpróbáltam arcvonásaimat rendezni

-          Az remek. – nyögtem ki valami válasz félét

-          Na de most mi nem ezért vagyunk itt!- mondta, megfogta a kezem és egy próbafülkéhez húzott

-          Mit csinálsz?- néztem ragyogó mosolyát

-          Csak próbáld fel!- nyomott a kezembe egy hatalmas becsomagolt ruhát

-          Ez mi? – vizsgálgattam a súlyos fekete csomagot

-          Kérlek, csak próbáld fel!- húzta el a próbafülke függönyét és betessékelt. Mikor lehúztam a csomag zipzárját még a szavam is elállt. Megbabonázva húztam végig ujjaimat a csipkés abroncson és próbáltam felfogni mi van a kezeim között.

-          Bill!- mentem ki azonnal a próbafülkéből

-          Mi a baj?- termett ott előttem villám gyorsan

-          Én ezt nem próbálom fel!

-          Nem tetszik?- szomorodott el

-          Tessék? Dehogy nem! Nagyon szép, éppen ezért nem lenne jó ötlet…

-          Mi? Azonnal fel kell venned!- tolt vissza a fülkébe én, pedig végre belebújtam ebbe a gyönyörűségbe. Már csak a fűzővel voltak gondok. Féltem, ha megkérem, hogy segítsen az irtó olcsó húzásnak tűnne, de egyedül képtelenség lett volna megoldani. Mintha csak a fejembe látna megszólalt kintről:

-          Szólj, ha segítség kell!

-          Hát…- húztam el a függönyt és közben erősen tartottam a ruhát, hogy le ne essen rólam. Láttam Bill meglepett tekintetét, míg végig mért majd gyorsan rendezte is vonásait.

-          Fordulj meg!- utasított fegyelmezetten én, pedig engedelmeskedtem. Félre tolta a hajamat így a hátam szabadon maradt. Kirázott a hideg mikor véletlenül hozzá ért hűvös ujjaival a bőrömhöz. Ő is megtorpant egy pillanatra majd sóhajtott egyet.

-          Elnézést!- mondta

-          Semmi baj!- mondtam elvörösödve

Mikor végzett a fűzővel hozott pár gombostűt és elkezdte bevenni a ruhát.

-          Mit csinálsz?- néztem a tükörből mit művel

-          Kicsit bő. - mondta egy tűvel a szájában

-          És miért igazítod rám a ruhát?

-          Lenne kedved ezt felvenni a bálon?- mosolygott rám édesen

-          Én… - vesztettem már megint el a fejem mosolyától és csak hebegtem- Nekem nincsen ennyi pénzem! –húztam végig kezem a ruhán

-          Nem is kell!- tette le a tűket és rám nézett- Ajándék!

-          Nem! –utasítottam vissza- Nem kell nekem ilyesfajta drága ajándék.

-          Ez nem drága!- tette fel a kezeit

-          Nem?- ráncoltam homlokom hihetetlenkedve

-          A tanítványomnak bármit!

-          Akkor sem fogadhatom el!- ingattam a fejem

-          Na, ide figyelj, ezeket a ruhákat, hogy elkészítsük őket csak az anyagért fizetünk, ami nem sok. Csak azért kerülnek sokba a ruháim, mert egyediek, semmi másért!- fogta meg a kezem

-          Ez mit sem változtat a valós árán… - mosolyodtam el magam

-          Neked szeretném adni!- mondta nagy csillogó szemekkel, amiknek nem lehetett ellenállni

-          Köszönöm. –bólogattam hálásan

-          Nem tesz semmit!- mosolygott rám széles vigyorral majd tovább tűzdelte a ruhát…

Már megint ez a pillanat volt az. Hosszan néz és én épp úgy teszek, mint ő. De ezen a napon én eszméltem fel előbb.

-          Bill, mindent köszönök. – mondtam szomorkásan tudva, hogy most megint nem látom legalább 12 óráig

-          Szívesen Hayley. – mondta ő is épp olyan bús hangon, mint én. Kinéztem a szélvédőn és láttam, ahogyan zuhog az eső. Sötét volt oda kint, ahogyan annak lennie kell tavasszal este 7órakkor.

-          Menned kéne… már csak fél óráig van vacsora.

-          Van a hűtőben ennivaló, úgy is azt terveztem ma, hogy főzök.

-          Akkor viszont azért kellene bemenned. - erősködött

-          Tudom. – bólintottam nagyokat sóhajtozva és felvettem a kapucnim

-          Hát akkor… - minden este végig játszottuk ezt a műsort, amit már kicsit sem viseltem jól, ezért gyorsan le akartam zavarni az egészet, így hirtelen közbe szóltam.

-           Szia Bill, aludj jól. – majd kipattantam az autóból. Leszegett fejjel siettem a bejárat felé, mikor meghallottam a nevemet.

-          Hayley! – csapta be maga után Bill a kocsi ajtót és miközben felém sietett ő is magára vette a pulcsija kapucniját.

-          Igen? – lepődtem meg ezen a reakción és a lábam nem vitt tovább

-          Nem hagytad, hogy befejezzem! – lépett fel ugyan arra a lépcsőfokra, amin én álltam és így egy fejjel magasabb volt nálam.

-          Akkor mond el! – néztem kilógó fekete haját, amit eláztatott az eső

-          … aludj jól Hayley, holnap találkozunk. – mosolyodta el magát, lehajolt és egy puszit nyomott az arcomra. Majd megkövülten néztem végig, ahogyan visszaszáll az autójába és megvárja, hogy megtegyem még azt a pár lépcsőfokot és bemenjek a kapun. Lassan támolyogtam be a szobámba, ahol amint becsuktam magam után az ajtót a falnak dőltem és lecsúsztam a földre. Iszonyatosan jól éreztem magam a bőrömben a szívem kalapált és majd kiesett a helyéről, de ennél szebb érzést el sem tudtam volna képzelni a mai napra.