jessyblog

            -39. rész-

Tökéletes este

"Vannak piros betűs napok az életünkben, amikor olyan emberekkel találkozunk,akik megborzongatnak bennünket, akárcsak egy találó vers; olyan emberekkel,kiknek kézfogása csordultig van a kimondatlan együttérzéssel, és akiknek gazdag természete mohó és türelmetlen lelkünket csodálatos tétlenségbe ringatja...”

-       Azt hittem mondtam már neked.

-       Elfelejtetted mondani… - rágcsáltam újra számat az izgalomtól

-       Tudod, az ikertestvérem és nem tudnék tőle elszakadni, ezért így oldottuk meg. Elég távol vagyunk egymástól, hogy tudjuk élni a magánéletünket, de elég közel, hogyha bármi baj van akkor ott legyünk egymásnak. – mondta Bill és akkor jutott el a tudatomig, hogy Tom mennyire fontos neki. Nagyon reméltem, hogy ez kölcsönös a két testvér között.

-       Vigyél haza! – néztem rá kérlelő szemekkel csendesen

-       Hay… - ölelt magához -…ne gyerekeskedj már! Nap, mint nap találkoztok, a tanárod! Ismered őt!

-       Jó, de ennyire személyesen nem… mi van, ha ki nem állhat, mert velem vagy? Biztosan nem engem képzelt el melléd.

-       Badarságokat beszélsz!- söpört ki a szememből egy kósza hajtincset – Tom volt az aki bíztatott, hogy mondjam el mit érzek és, hogy ne érdekeljen senki. – mosolygott, amitől kicsit megnyugodtam és az ajtó felé kezdett húzni.

-       Azt szeretnéd, hogy kihulljon a hajam, ugye? – sétáltunk egyre közelebb az ajtóhoz

-       Eszembe se jutna ilyesmi, de úgyis sok hajad van, meg se kottyanna neked! – nevetett rajtam és kinyitotta előttem az ajtót. Azonnal megcsapott Bill kellemes illata, ami mintha a falakból áradt volna. Óriási ház volt, fehér márványkő padlóval és vanília színű fallal. Sötét volt a folyosón, de fény szűrődött ki az utolsó szobából, ami nem volt ajtóval leválasztva. Bill felkapcsolta a lámpát és bekiáltott a szobába.

-       Megjöttünk!

-       Szia! – köszöntem halkan és remegő kezekkel rángattam le magamról a cipőm

-       Helo! – hallottam Tom hangját kiszűrődni, majd Bill azonnal elkezdte a körbe vezetést. Összesen 4 szobát számoltam, amik a folyosóról nyíltak. Egy wc, dolgozószoba, ami tele volt rajzokkal és különböző anyagokkal, nagyon tetszett a nagyméretű homok színű fürdő, de a legjobban Bill hálószobája tetszett. Óriási francia ágya volt nagy díszpárnákkal, amekkorát csak filmeken látni. Szó szerint hívogatott hófehér puha takarója. A szobában volt még egy akkora fehér fotel amekkorába 3 ember is elférne egy színben hozzá illő könyves polccal. Mégis a legjobban a hatalmas ablak fal tetszett, ami a gyönyörű, kivilágított kertre nézett.

-       Ez csodaszép! – álldogáltam az ablak előtt tátott szájjal

-       Ez a szoba a kedvencem az egész házban. – puszilt arcon és tovább húzott maga után a nappaliba, ahol Tom ott feküdt az óriási bőrkanapén és a falra felszerelt plazma tv-t kapcsolgatta. Gyorsan körbe néztem ez a szoba volt a legnagyobb és a legtágasabb. Talán egy nagy zene teremhez tudnám hasonlítani. A nappali fehér volt, de a szoba egyik oldala apró tükör mozaikokból volt kitéve. A nappaliban halvány barna parketta volt lerakva és rajta egy szőrmés fehér szőnyeg. Persze a menő üveg dohányzóasztal és bárpult sem hiányozhatott. Az amerikai konyha egy hosszú lekerekített oldalú akváriummal volt elválasztva, amiben sok féle színesebbnél színesebb hal úszkált.

-       Végre, hogy ideértetek már 1 órája várlak titeket. – kelt fel Tom a kanapéról

-       Boccs, csak útközben Hayleynek pánik rohama volt. – árult el Bill

-       Mitől? – jött közelebb és a legnagyobb meglepetésre 2 puszival köszöntött

-       Azt hitte tényleg ejtőernyőzni viszem. – ingatta a fejét Bill és magához húzott

-       Sötétben? – húzta fel pontosan úgy szemöldökét Tom, mint ahogyan Bill szokta

-       Ebbe nem gondoltam bele… - pirultam el butaságomon

-       Hívott anya a kutyák miatt? – ültetett le Bill a kanapéra és megfogta a kezemet. Ez volt az első alkalom, hogy szemtanú előtt mutattuk ki, hogy egy párt alkotunk. Miközben ezen merengtem Bill és Tom valamilyen kutyákról beszélgettek, akiket az anyukájuk Simone valamiféle kiképzésre vitt 2 hétre.

-       Mond Hayley mennyire ijedtél meg attól, hogy én is itthon leszek? – találta ki gondolataimat Tom, amivel pár pillanatra letaglózott. Gondolkoztam, hogy az igazat mondjam-e vagy inkább hazudjak, de végül kitaláltam a köztes megoldást.

-       Igazából Bill nem is mondta, hogy együtt éltek, vagyis nem emlékeztem rá. Már csak akkor tudtam meg, hogy itt leszel mikor ideértünk. – próbáltam könnyeden elbeszélgetni

-       Persze, biztosan szégyelli a bátyát. – Tom

-       Hát, de mond, hogy nincs rá okom?! – forgatta a szemét Bill

-       Mit kérsz inni Hayley, mert az öcsém akkora egy tapló, hogy eszébe se jutna megkérdezni… - marta Tom Billt mire Bill bemutatott neki

-       Semmit köszönöm. – mosolyogtam rajtuk

-       És valamit enni? Ma én főztem… - hagyott hatásszünetet Tom – rendeltem pizzát.

-       Aranyos vagy, de azt sem kérek. – nevettem rajta

-       Nagyon jó vendég vagy. Te jöhetsz máskor is! - kacsintott rám mosolyogva

Nagy meglepetésemre a hangulat épp ugyan ilyen jó maradt az este többi részében is. Dvd-ztünk közben beszélgettünk, Tom megmutatta az ő lakrészét is, kártyáztunk és az estém egyszerűen tökéletes volt.

-       Tom hatalmasat csalódtam benned. – mondtam fetrengve Bill ölében a kanapén

-       Még pedig Törpe? – kaptam ezt a becenevet az este folyamán Tomtól

-       Nem is vagy olyan bunkó, mint hittem. – mosolyogtam rá

-       Te sem vagy olyan kedves, mint hittem. – vigyorgott rám vissza Tom, majd felkelt mellőlünk

-       Na fiatalok én lefekszem aludni, ne huncutkodjatok hangosan és könyörgöm… - emelte a tekintetét az égre – védekezzetek!

-       Hülye! – dobta meg párnával Bill, testvérét, aki kajánul elmosolyodott

-       Kössz ezt az estét, szép volt, jó volt. –tette el Tom a telefonját az asztalról és elindult haza, de még visszafordult egy pillanatra – Öcsi!

-       Hm? – nézett rá Bill

-       Jól néz ki, okos, vicces, azt hiszem felhőevő, tehát nem is fogyaszt olyan sokat, ne szúrd el! – kacsintott rám és intett egyet – Jó éjt galambocskáim!

-       Jó éjt. – mondtam mosolyogva és tudtam Tom megkedvelt.

 -38. rész-

Pánik

„A rossz hír letaglóz, de aztán továbblépünk. A remény viszont megbénít.”

Nagyon gyorsan eltelt ez a nap és mire észbe kaptam már be is esteledett. Bill az ígéretéhez hűen este 8- kor már az ágyamon ült és nézte a tv-t.

-       Nem akarok több filmet nézni… - ültem fel az ágyamon

-       Hát akkor mit szeretnél csinálni? – nézett rám

-       Nem tudom, valami izgis dolgot… paintballozni vagy ejtőernyőzni, tudom is én csak egyszerűen csinálnék más valamit is a fekvésen kívül.

-       Szeretnéd, ha elvinnélek ejtőernyőzni? – húzogatta a szemöldökét és mivel tudtam, hogy úgy sem kivitelezhető ez, ebben az időpontban ezt válaszoltam:

-       Nagyon szeretném, ha elvinnél most azonnal!

-       És mi lesz a tériszonyoddal? – mosolyodta el magát

-       Leküzdöm… - rántottam meg a vállam

-       Hát akkor öltözz fel, elviszlek ejtőernyőzni! – ugrott fel az ágyról

-       Tessék? – nevettem el magam

-       Van egy haverom, aki ezzel foglalkozik…akár most is elvisz minket, ha szeretnéd. – vette elő a telefonját zsebéből

-       Ez komoly? – fagyott le a mosoly az arcomról

-       Persze, várj meg lebeszélem vele. – ment a fürdőbe és magára csukta az ajtót.

Először csak néztem magam elé Bill autójában, de lassan kezdtem elhinni, hogy ez most nem vicc, Bill komolyan gondolta az ejtőernyős dolgot. Halál félelmem volt akár egy széken is, nem hogy repülőn amiből még ki is kell ugranom… Tudtam, hogy nem tudnám megtenni, egyszerűen sokkot kapnék már csak a felszállástól is, és most mit kéne mondanom Billnek?Hogy csak vicceltem és, hogy azonnal forduljon vissza mert nem megyek sehová? Én komolyan azt hittem, hogy megint hülyéskedik, de mikor már 20 perce ott ültem az anyósülésen tudtam, hogy Bill nagyon is komolyan gondolta mind ezt. És én már megint bajban voltam…

-       Bill? – kezdtem remegős hangon

-       Hm? – nézett rám egy pillanatra az útról levéve tekintetét

-       Ez most komoly? – kérdeztem

-       Persze, Mark már kint vár minket. – mondta teljesen természetesen a tenyerem, pedig elkezdett izzadni. Sokáig nem tudtam erre, hogyan reagáljak, így csak csendben ültem ijedten.

-       Baj van? – nézett remegő lábamra

-       Nincs. – haraptam ajkamba olyan erősséggel, hogy kiserkent a vérem. 5 perc múlva már fal fehéren ültem a kocsiba remegő végtagokkal és izzadó tenyérrel, felfordult gyomorral, feszülten.

-       Biztos nincsen baj? – kérdezett megint

-       Állj félre! – szóltam rá hisztérikusan és ő azonnal elrántotta a kormányt, majd megállt az út szélén. Azonnal kipattantam és letérdeltem a fűbe. Bill sietve megkerülve az autót leguggolt mellém.

-       Mi a baj? – nézte, ahogyan kapkodva veszem a levegőt

-       Nem vagyok jól… - dülöngéltem, hogy elmúljon a hányinger

-       De mitől?

-       Félek, nem akarok ejtőernyőzni és lezuhanni, aztán meghalni… - hadartam el neki

-       Hay, nem viszlek ejtőernyőzni! – mondta nyugodt hangon

-       Nem? – néztem rá nagy szemekkel

-       Nem. Csak unatkoztál és gondoltam megleplek azzal, hogy megmutatom a házamat, de nem tudtam, hogy ennyire kikészít a füllentésem. – adott a kezembe egy hideg vizes palackot, ahogy kimondta elmúlt a hányinger és vele együtt minden ijedtségem.

-       Kérlek, ilyet többet ne csinálj! – ittam az üvegből és hagytam, hogy felsegítsen a földről

-       Nem gondoltam, hogy komolyan veszel… - nevette el magát és megölelt

-       Te túl jól játszod a szerepet. – pusziltam szájon és hagytam, hogy besegítsen a kocsiba. Sokat nevettünk magamon abban a pár percben, míg elértünk Bill házáig ami egyszerűen meseszerű volt. Modern és óriási.

-       Te egyedül laksz ebben a nagy házban? – esett le az állam mikor a garázsba értünk.

-       Nem, a ház egyik fele Tomé. – segített ki az autóból

-       Tomé? Tom is itt lakik és te felhoztál magadhoz? – ijedtem meg még jobban, mint a szabadeséstől és újra bepánikoltam. Reméltem, hogy csak álmodom.

 -37. rész-

Szünetben

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Összekapdostam a szertehagyott könyveimet és már szaladtam is ki Bill után, le a lépcsőn, át a folyosó végében lévő teremig. Lihegve nyitottam be a szobába kopogás nélkül, ahol Bill egy pillanat alatt behúzott az ajtón és becsapta utánam. Levegőt se tudtam venni, olyan gyorsan nyomott a falnak és hevesen csókolni kezdett. Először csak a számat harapdálta, aztán a hajamba túrt majd egyszer csak egy szempillantás alatt vége is lett mindennek.

-       Huhh… - próbáltam kinyögni valamit, de még mindig a hatása alatt voltam

-       Kicsit elragadtattam magam, elnézést kérek! – igazította meg összekócolt hajamat

-       Semmi baj… egyáltalán nem haragszom. – szedtem össze magam egy picit és elléptem a faltól

-       Egy kínszenvedés volt ez az óra. – jött újra közelebb és csókolgatni kezdett

-       Nekem mondja tanár úr? – hunytam le szemeimet miközben szája a nyakamat puszilgatta

-       Mikor ezt mondod, pedofilnak érzem magam. – engedett el

-       Akkor többet nem mondom. – húztam vissza magamhoz puha ajkait és csókolni kezdtem. – Hol van Tom? – kérdeztem egy levegővételnyi szünet közben

-       Elküldtem. – fogta meg a kezem és a zongorához vezetett

-       És milyen indokkal? – követtem őt gyors léptekkel

-       Hogy szükségem van a teremre a szünetben. – emelt fel a zongora tetejére, hogy így kényelmesebben tudjon tovább csókolni

-       És minek kéne neked a terem? – szedtem újra gyorsan a levegőt vele együtt

-       A testvérem, jobban ismer, mint én önmagamat és egyébként meg leírtam neki az smsben, hogy kettőnknek kell. – húzott vissza magához és több kérdésem nem is volt, míg be nem csengettek.

-       Mennem kell Georghoz zongoraórára. – nevettem el magam, mikor nem engedte, hogy lekászálódjak a zongora tetejéről.

-       Ígérem, tartani fogom a hátam, csak is én tehetek majd arról, hogy nem mentél be. – csókolt újra és újra

-       De neked is órád lesz, mennünk kell! – mosolyogtam hevességén és eltoltam magamtól

-       Ajjj… - kezdte el puszilgatni a karom, amivel eltoltam magamtól – Tudom én, de néha olyan, mintha álomvilágban élnék. – emelt le a zongoráról és egy puszit adott a számra

-       De ez a valóság.

-       Mondja ezt ő a rózsaszín felhők közül. – forgatta a szemét

-       Mintha te nem ott járnál…

-       Büszkén vállalom, hogy egy álomban élek.

-       De vannak kötelezettségek.

-       Nálam jobban nem tudja senki, mégis magasról teszek rá, ha meglátom az arcod. – mosolygott csábosan és újra csókolni kezdett

-       Elvesztem a fejem, mikor ilyen vagy. – kulcsoltam át nyaka körül karjaimat

-       Milyen? – kérdezett vigyorogva

-       Szexi és laza.

-       Jó régen nem voltam már laza… - gondolkozott el

-       Pedig nagyon jól áll neked. – jelentettem ki

-        10 perce becsengettek. – nézett a faliórára és csókot lehelt ajkaimra

-       Menjünk. – húztam ki az ajtón boldogan mosolyogva, majd a terem előtt elváltunk és mentünk a dolgunkra.

-36. rész- 

Levelezés 

" Mondd meg neki hogy szereted, hiszen nincs mit veszítened, de mindig bánni fogod, ha nem teszed meg.. "

Azonnal kitéptem egy lapot a füzetemből és írni kezdtem rá.

„ Ez a lány nagyon idegesítő!” – göngyöltem össze a papírt galacsinná és az épp helyére ülő Bill asztalára dobtam. Először meglepődött és kereste a feladót. Mikor találkozott tekintetünk elsuttogtam neki, hogy nyissa ki és ő úgy is tett. Néztem az arcát, ahogy értelmezi a kis szöveget majd mosolyogva rám nézett, miközben a fejét csóválta. Körbe pillantott, majd írni kezdett a fecnire és visszapöckölte nekem.

„ Talán féltékeny vagy? Csak kicsit értetlen. J”

-       Hayley! – ijesztett rám Bill mikor hangosan megszólalt

-       Tessék? – kaptam fel a fejem

-       Végeztél? – kérdezett, de hirtelen azt sem tudtam miről beszél – A dolgozattal. – segített ki mosolygós szemekkel

-       Ja! – értettem meg – Igen, kész vagyok.

-       Kihoznád nekem, hogy vethessek rá egy pillantást? – kacsintott és Denise felkuncogott mellettem

-       Persze. – siettem oda hozzá készségesen. Elvette a papírt, átfutotta tekintetével és mosolyogva becsúsztatott egy lapot a zsebembe, ne hogy valaki meglássa.

-       Tökéletes köszönöm. – bólintott kimérten és letette a lapot maga elé

-       Köszönöm. – bólintottam és gyorsan visszasiettem a helyemre elolvasni a papírt

„Megjegyeztem ma már, hogy mennyire csodásan festesz ebben a szoknyában?” – olvastam el az üzenetét, amitől fülig pirultam.

„Azt hiszem a tanár úr flörtölni akar velem. Mi kellene ilyenkor tennem?” – dobtam neki egy újabb cetlit. Felhúzott szemöldökkel olvasta el a cetlit majd elmosolyodta magát és elővett egy új lapot, amire írt valamit, gondosan összehajtotta, leejtette a földre, majd felém rúgta.

„A teendő ilyen esetekben a következő hölgyem: ha akarja, hogy a tanárja közeledjen, önhöz akkor visszaír neki, ha pedig nem akkor nincs más választása, el kell fogadnia a döntését. Viszont vigyázzon hölgyem, lehet, hogy épp most fog összetörni egy érző szívet és ugyan, hogyan tudná ön leélni a további életét ebben a tudatban?” – olvastam el gyönyörű írását és elnevettem magam.

„A tanár úr közeledése beteges és igen sértő, ám azt meg kell, hogy jegyezzem a tanítványa bolondul magáért uram. Ezért szeretné tovább folytatni ezt a titkos levelezést önnel, ha nincs ellenére.” – éreztem, úgy magam mintha egy kosztümös filmbe csöppentem volna és eldobtam a fecnit.

„Ezer örömmel drága hölgy és nem mellesleg ő is oda van önért. Jut eszembe hibátlan a dolgozatod, gratulálok!” – jutatta el hozzám a hófehér lapocskát

„Nagyon reméltem, hogy jó lesz, keményen tanultam rá. Szívdöglesztő vagy ebben a bőrkabátban!” – írtam gyorsan kicsit sem figyelve külalakomra

„Annyira jól esne, ha kibontanád a hajad, egyszerűen imádom nézni. Olyan furcsa itt ülni, úgy hogy nem érinthetlek meg.” – olvastam levelét és már rántottam is ki a rózsaszín szalagot hajamból, így fürtjeim szabadon a vállamra omlottak

„Megőrjítesz. Gyere át ma este!” – dobtam asztalára a kis galacsint, nem is figyelve már ki veheti észre a mi kis levelezésünk. Nagyon figyeltem vajon ezt a kérést, hogy fogadja, de arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Izgatott voltam, mert ma azt terveztem, hogy valahogyan rábírom Billt, hogy nálam is aludjon, de az egyik idegesítő csoport társam megzavart minket.

-       Tanár úr! – szólalt meg hangosan kezét feltéve

-       Megyek. – dugta zsebre a lapot Bill és segített a lánynak, amitől újra előtört belőlem a zöld szörny. Láttam, hogy ez a lány még szebb, mint az előbbi. Magas volt, fekete hajú, kreol bőrű és világos szemű, hosszú fekete szempillákkal, amit Bill felé rebegtetett. Azonnal felment bennem a pumpa és árgus szemekkel figyeltem miképp akarja felkelteni magára Bill figyelmét.

-       Sokkal jobb nő vagy te ennél a libánál. – találta ki gondolatom Denise odasúgva nekem nyugtató hangon.

-       Köszönöm. – bólogattam egy tollat markolászva idegességemben. A lány tudta a dolgát, de ahogy elnéztem Billt ez cseppet sem érdekelte csak elengedett minden célzást a füle mellett. A lány sokáig nem adta fel, de megelégelve Bill kihátrálását inkább abba hagyta a locsogást. Bill pedig visszasétált az asztalához a sorok között mellettem is elszlalomozva, miközben egy összehajtott papír darabot hajított az ölembe.

„Átmegyek ma. Szünetbe azonnal gyere Tom termébe.” – olvastam el fenyegetettséget érezve levelét és tudomásul véve, de mikor visszaírtam volna, megszólalt a csengő. Bill pedig gyorsan kislisszolt a teremből. 

 Ezt a részt Balázsnak ajánlom. ;)

-35. rész-

Helyettesítő tanár

A boldogságot a boldogtalanságtól vékony fal választja el, amit lerombolni könnyű, újjáépíteni nehéz.

„ Szia anya, csak egy újabb helyzet jelentés még mielőtt megőrülsz. J Nagyon hiányzol már és igen beszéltem Conorral telefonon. Talált magának egy csodás barátnőt és azt üzeni a nyarat otthon tölti, úgyhogy angyal lennél, ha megsütnéd neki a kedvenc sütiét. Én is jól elvagyok anyuci és mióta nem írtam (és drága az csupán egy hete volt) nem történt semmi érdemleges. Már csak 2és fél hónap van az iskolából és megyek hozzád haza, hát nem tökéletes? ANYA!!! Mondtam már, hogy ha lenne fiúm se merném elmondani neked, többet ne is kérdezd, majd bemutatom, ha úgy érzem, ne erőltess! Kimondhatatlanul Szeretlek. :Hayley” – fejeztem be anyának az e-mailt reggel és már szaladtam is Billhez órára.

-       Jó reggelt. – lépdeltem be jó kedvűen a terembe a tegnapi órára gondolva

-       Neked is Hay. – nyomott egy puszit számra és vissza is ült a zongora elé

-       Ma valami élettel telit, ha lehet. – vettem el a kottát mellőle

-       Gondolatolvasó vagyok. – kezdte játszani a gyors dallamot és ma a gyakorlás igazán könnyen ment.

-       Mi a következő órád? – tárta ki előttem az ajtót

-       Változott az órarendem és nem tudom fejből… - vettem elő a táskámból egy papírt és megnéztem – Ne. – nyögtem fel mikor megláttam

-       Zenetöri. – olvasta el Bill vigyorogva

-       Ne nevess! – löktem oldalba – Utálom azt a nőt!

-       A kedvenc kollégám.

-       Van vagy 80 éves. Én elhiszem, hogy egy idő után megkattannak a tanárok, de az ilyen miért nem megy nyugdíjba?

-       Ne dünnyögj már! – csókolt meg mosolyogva

Egész szünetben a füzetemet bújtam, ha feleltetne rendesen felkészült legyek.

-       Elegem van ebből a napból. – dobta le mellém táskáját Denise és leült

-       Ma min őrjöngsz? – néztem fel könyvemből

-       Phil egy seggfej.

-       Hallottam! – futott be Phil is puffogva épp, mint húga

-       Örülök, hát ha tudatosul. – nézett felé barátnőm

-       Elmeséled mi a baj?

-       Denisenek havi baja van.

-       Fogd be! – nézett Phil felé majd rám nézett – A drága bátyám flörtöl a szobatársammal.

-       De nem érted, hogy nem történt semmi? – emelte fel a hangját barátom és ez, így ment, míg be nem csengettek.

-       Elég már! – csitítgattam őket mikor hallottam, hogy közeleg valaki a folyosón

-       Fejezd be. – szólt rá Denise Philre, aki egy szemforgatáson kívül többet nem tett. Még gyorsan belelestem a füzetembe és abban a pillanatban belépett a tanár az ajtón. Majdnem sokkot kaptam mikor megláttam ki jön be az ajtón.

-       Jó reggelt! A tanárnő elutazott, helyettesíteni jöttem. – keresett meg a tekintetével Bill majd elmosolyodott. Azonnal elpirultam, így lehajtottam a fejem, nehogy valaki észrevegye. Hallottam a hátam mögül, hogy sok lány kezd nyüzsögni és tudtam ez Bill hatása.

-       A tanárnő leírta nekem egy lapra, hogy miből kell dolgozatot íratnom. Nagyon nem szeretek ilyet csinálni, de muszáj. Ezért arra gondoltam, hogy végre legyen egy jó órátok mindenkit hagyok puskázni. Vegyétek elő a füzeteket nyissátok ki és írjátok meg hibátlanra a tesztet. – osztotta ki a lapokat miközben minden tini lány és fiú a tenyeréből evett. Ha mindenkire ilyen hatással van, én mégis hogyan tudnék ettől eltekinteni? Mikor letette elém a lapot, véletlenül hozzá ért a karomhoz amin elmosolyodtam magam. Amint tovább sétált gyorsan elkezdtem kitölteni a lapot és elsőként fejeztem be. Mikor felnéztem Bill már a tanári asztalnál ült és engem figyelt. Hallottam a kis szikrákat, amik kettőnk között pattogtak, miközben már percek óta szemeztünk.

-        Tanár úr! – szólalt meg mögöttem az egyik buzgó mócsing lány

-       Tessék? – mosolygott rá szívdöglesztően Bill és éreztem magamon a féltékenységet

-       Tudna nekem segíteni? – kérdezte nyávogós hangon amitől a hideg futkosott a hátamon

-       Persze. – sietett oda hozzá és tudtam ez még hosszú óra lesz.

 -34. rész-

Unalmas dal

„Felcseperedünk, megnövünk, megöregszünk, de az esetek döntő többségében mégis csak gyerekek maradunk, akik futkosnak a játszótéren, és veszettül próbálnak beilleszkedni. (...) A legjobb barátainkkal titkokat pusmogunk a sötétben. Ott keresünk vigaszt, ahol találunk, és reménykedünk, minden észérv és minden tapasztalatunk ellenére, mint a gyerekek. Sosem adjuk fel a reményt.”

- Jajj ez olyan szomorú! – nyavalyogtam Billnek az utolsó közös óránkon a kiválasztott dal miatt, ami már nagyon depissé tett a nap végére.

- Hayley ne hisztizz, ha jól elénekled, többet ígérem nem kell. – idegesítettem fel Billt mikor már sokadjára nyilvánítottam ki a véleményem

- De én ma már nem akarom elénekelni! – fontam össze magam előtt a két karom bedurcázva

- Ne légy már gyerekes. – jött közelebb hozzám, mire én nyelvet öltöttem rá – Nehezebb lesz veled, mint gondoltam. – mosolyodta el magát

- Nem éneklek ma már többet. – jelentettem ki és elkezdtem összeszedni a cuccaimat

- Te meg mit csinálsz? – tette arrébb a táskám amibe épp a füzeteimet raktam volna

- Elpakolok. – nyúltam a táskámért, de megint arrébb tette

- Fura, de nem hallottam a csengőt.

- Mert talán még nem is volt? – kérdeztem gúnyosan és újra a pakkomért nyúltam, de ő megint csak odébb rakta – Kérem szépen!

- Úgy tudom itt én vagyok a tanár, én mondom meg mikor mehetsz és mikor nem. – fogta meg a táskám és esze ágába sem volt odaadni

- Bill ne kényszeríts! – néztem rá összeszorított szemekkel

- Miért, mit teszel? – nevetett ki

- Mit? – mosolyodtam el magam ravaszul és közelebb slisszoltam hozzá

- Na, mit? – ült le nekem háttal a zongora elé mosolyogva és játszani kezdett. Pár pillanatig megkövülve álltam, majd a fejemben megszületett a terv.

- Ezt. – suttogtam gúnyosan mosolyogva, majd leültem mellé a zongorához. Lassan húzódtam közelebb hozzá, míg combunk egymáshoz nem simult. Figyeltem minden rezdülését, de alig mozdult meg a szája sarka, így tudtam messzebbre kell mennem. Mosolyogva csúsztattam kezem a combjára, de erre már egy picit sem reagált. Sértve éreztem magam, így tovább próbálkoztam. Apró léptekkel haladtam le majd felfelé a combján körmeimmel és közben rezdüléstelen arcát figyeltem. Tudtam mindent be kell vetnem ez már nem csak játék volt. A másik kezemmel én is elkaptam az ütemet és játszottam a billentyűkön Billel párhuzamosan. Láttam, ahogy megjelenik a kérdés az arcán, majd picit gyorsítottam a dallamon és ő is követett. Örültem, hogy belement a játszadozásba. Szépen lassan újra elindultam a combján, de most a belsőfelén. Itt már láttam, ahogyan felszalad a szemöldöke, de ezt már nem tudtam értékelni eléggé, így folytattam, míg el nem szakad a cérna.

- Elengedsz végre? – kérdeztem mosolyogva

- Még tart az óra. – mondta magabiztosan és tovább játszott és én is.

A körmömmel kezdtem simogatni belsőcombját és hallottam, amint légzése gyorsul.

- És most? – vigyorogtam

- Óra van. – vett mély levegőt

Nem is kellett nekem több. Kaján vigyorral az arcomon markoltam a combjába és nevetve nyugtáztam, ahogyan Bill félre ütött egy billentyűt, de ezzel sem értem be. Kínzó lassúsággal markoltam a combját egyre feljebb és feljebb, míg Bill teljesen bele nem kavarodott a dalba.

-       A fenébe. – ütött le egyszerre 5 hangot feladva, ami boldogsággal töltött el

-       Na, most már elengedsz? – próbáltam hangos nevetésem elfojtani kevés sikerrel

-       Nem. – vette le lábáról kezem és beleadta a kottát, majd dúdolni kezdett – Ha másképp nem megy, majd így tanulunk. – dúdolta tovább a dallamot, ami már régen  a fejemben vízhangzott, de most már végképp nem adhattam fel. Lassan jártam körül Billt, mint ahogyan a cápa zsákmányát és elemeztem. Hirtelen találtam meg gyenge pontját és azonnal munkába lendültem. Oda sétáltam oldalához és átöleltem karját. Ám ő rám sem hederített csak dúdolt tovább. Fejem mellkasához döntöttem és úgy hallgattam egyenletes szuszogását. A szám érintettem mellkasához, nem reagált. Tudtam, hogy direkt nem vesz rólam tudomást, de ez csak megkönnyítette a dolgom. A fejem egészen nyakáig emeltem, ahol ajkammal végig simítva a nyaka oldalát elértem a füle tövéhez. Ekkor egy nagy sóhaj kíséretében megszakadt a dallam, de nem néztem fel, nem akartam újra félmunkát végezni. Könnyedén bele haraptam fülcimpájába, amibe Bill is és egy picit én is beleremegtem, majd kéjesen belesusogtam a fülébe.

-       Ugye elengedsz? – láttam, ahogyan pajzsa a földre hull és megadja magát.

-       Menj. – mondta beletörődve kissé fojtott hangon. Látva győzelmem azonnal felkuncogtam, összeszedtem végre rendesen a cuccaimat és belepakoltam a táskámba.

-       Hát köszönöm ezt az élmény dús énekórát Bill. – léptem volna ki az ajtón bebizonyítva magamnak, hogy még a csengő előtt el tudtam hagyni a termet, de egy kéz átnyúlva felettem és becsapta előttem az ajtót. Kérdőn néztem vissza, de akkor már Bill nedves, finom ajkai vártak rám. Erősen karolta át a derekam és csókolt. Soha nem akartam befejezni Bill mégis hirtelen húzódott el épp abban a pillanatban mikor a legjobban kívántam a folytatást és egy kaján vigyor kíséretében még hozzátette:

Én is köszönöm ezt az órát Hayley. – kacsintott öntelten és abban a pillanatban kicsengettek. Bill kinyitotta nekem az ajtót megvárta míg kikászálódok rajta, majd nevetve elment mellettem, ott hagyva engem tátott szájjal kamillázni. Hát azon a napon kezdődött el a mi kis „Macska- Egér” játékunk.

 -33. rész-

Fény derül a titokra

"Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nem csak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."

Időm sem volt felfogni, mit csinál és máris a hideg falnak ütközött a hátam. Hirtelen kapott fel a karjaiba és kulcsolta össze lábaimat a derekán közben, pedig erősen a falhoz nyomott. Hevesen vette a levegőt miközben az ajkaimat falta. Egyik kezével a combomba markolt, miközben a másikkal a hajamba. Először teljesen elkábított, majd mikor végre eszméltem én is épp úgy csókoltam és élveztem őt, mint ő engem. Ám sajnos minden szép pillanatnak vége szakad egyszer és ez sem volt másképp. A mobiltelefonom, ami a zsebemben volt apránként csúszott ki a zsebemből, mígnem a fürdő padlóján landolt darabokban.

-       Elég! – tett le a földre Bill hirtelen lihegve,majd kihátrált előlem

-       Sajnálom! – kértem bocsánatot összezavarodva

-       Mi? – szedte még mindig hevesen a levegőt majd elnevette magát – Hihetetlen ez a nő. Kérlek, Istenem segíts rajta! – nézett az ég felé, én pedig kezdtem azt hinni, hogy elmentek neki otthonról.

-       Miért fohászkodsz?

-       Én teperlek le és te kérsz bocsánatot. – ingatta a fejét és megkeményedett a pillantása – Látod, ezt tehetem.

-       Te csak ettől féltesz? – nevettem ki, de ő befogta a szám mutatóujjával

-       Nem csak ettől. Ez még semmi ahhoz képest, amit tennék veled.

-       Azt hiszed én nem vágyom rád? – húztam közelebb magamhoz pólójánál fogva

-       De én másképp és intenzívebben, mint te.

-       Ezzel vitatkoznék. – csókoltam meg

-       Mennem kell. – jelentette ki a homlokát hozzá nyomva az enyémhez

-       Nem szeretném.

-       Muszáj.

-       Nem ismerem ezt a szót.

-       Nem lehet. – puszilt meg és nem sokkal később el is indult haza.

Szerelmes voltam ebbe a férfibe. Életemben először igazán szerelmes. Annyira édes volt, ahogyan féltette a már régen meg nem lévő erényemet. Nem is értettem őt, hisz elmondtam neki Conorról majdnem mindent többek közt azt is, hogy ő vette el a szüzességem…Még írtam Denisenek egy jó éjt sms-t és lefeküdtem aludni.

     - 32. rész-

A titok.

„Olykor, hogy megvédjük azt, akit szeretünk, jobb titkot tartani.”

Eltelt egy hét, teljesen meggyógyultam és Billel a nap 14órájában együtt vagyunk, de már egy hete furán viselkedik. Pláne mikor késő estig ott van nálam és szóba kerül, hogy akár ott is aludhatna. Egyszerűen nem tudtam rávenni arra, hogy újra ott aludjon. Mindig talált valami béna kifogást, ha pedig rákérdeztem terelt.

-       Bill! – feküdtem a mellkasán miközben ő egy újságot olvasott én pedig az esti híradót figyeltem

-       Hm? – nézett le rám mosolyogva

-       Nincs kedved ma itt aludni? – tettem fel lassan minden napossá váló kérdésem, reménykedve, hogy most igent mond.

-        Nem lehet. – húzódott el tőlem

-       Mond már el, hogy miért? – erősködtem

-       Jó, itt alszom. – egyezett bele fújtatva – Olyan értetlen vagy Hay.

-       Most mérges vagy rám?

-       Nem. – vágta rá és felült

-       De látom, hogy van valami baj.

-       Saját magamra vagyok mérges, nem rád.

-       Sajnálom. – húztam el a szám kicsit megrémülve, hogy beszél velem – Tudod, meggondoltam magam. Nem kell itt aludnod, ha szeretnél nyugodtan menj haza. – néztem a plafont

-       Hayley! – dőlt le mellém és megfogta a kezem – Tudod, ez nem arról szól, hogy nem akarok itt aludni, mert igenis akarok, de még mennyire…

-       Van kedved elmagyarázni? – szemeztem vele

-       Nehéz elmagyarázni, úgy hogy ne értsd félre… - söpört ki az arcomból egy göndör hajtincset

-       Azért megpróbálhatnád. – húzódtam közelebb

-       Egyszerűen csak rossz belegondolni, hogy mennyire fiatal vagy és pont én alszom nálad. A tanár és a diákja. Ha egyszerűen erre gondolok, görcsbe rándul a gyomrom, mert nem ez lenne a természetes. Lelkiismeret furdalásom van, hogy ezt teszem veled.– mondta végig mélyen a szemembe nézve, amivel elszomorított. Persze tudtam, hogy nem akart megbántani, de mégis sikerült.

-       Menj el! – szorult el a torkom

-       Tessék? – lepődött meg

-       Azt akarom, hogy menj innen. – keltem ki az ágyamból és bevágtattam a fürdőbe

-       Hayley én nem így értettem. – jött utánam, de az orra előtt becsaptam az ajtót – Kérlek, gyere ki! – kopogtatott

-       Menj már el! – kiabáltam ki

-       Úgy sem megyek el, míg ki nem jössz. – mérges voltam rá, nagyon mérges, így csak hallgattam. Hosszú perceken át dühöngtem, majd erőt vettem magamon és kinyitottam az ajtót. Bill, persze ott állt velem szembe és megölelt. Nem löktem el, de vissza sem tudtam ölelni.

-       Tudod, mindig azt mondod, hogy te nem akarsz bántani, de észre sem veszed már miket mondasz. – léptem hátrébb

-       Nem úgy értettem. Tudtam, hogy félre fogod érteni. – fogta meg a kezem

-       Tudod én csak azt szerettem volna, hogy végre beszéljük meg ezt a dolgot, de olyan, mintha azt mondtad volna, hogy nem szeretsz velem lenni.

-       Pedig én tényleg nem így értettem csak tudod, olyan nehéz nekem erről beszélni.

-       Akkor mutogasd el bánom én, csak valahogy add a tudtomra mi a baj. Miért nem akarsz itt aludni velem? – tettem fel újra ezt a kérdést kicsit emeltebb hangon

-       Mert féltelek. – mondta, amivel megint felmérgesített

-       De mitől? – kiabáltam mérgemben

-       Magamtól. – emelte fel ő is a hangját

-       Miért mit csinálnál velem? – ordítottam tele torokból, de attól, amit Bill akkor csinált elhalt a hangom egy időre.

 -31. rész-

Csak egy rossz álom

„Az ébrenlét más embereké, csak az álom a mienk; ha jót álmodtál, örülsz, hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt.”

- Haragszol rám? – kérdeztem mikor kijött a fürdőből egy szál pólóban és alsónadrágban

- Nem haragszom rád Hayley. – ült le az ágyam szélére

- De szomorú vagy. – ültem fel én is

- Nem vagyok szomorú, hidd el. – nyomott vissza az ágyba mosolyogva

- Rendben. – bólintottam

- Örülnék, ha most már tényleg aludnál kicsi lány.

- Én próbálok, elhiheted, de egyszerűen nem megy. – kezdtem el mocorogni

- Gyere ide! – húzott magához és a fülembe kezdett dúdolni nyugodtabbnál nyugodtabb dallamokat.

- Bill! – szólongattam már félálomba

- Hm?

- Felkeltesz reggel, ha indulsz?

- Persze Hay. – mondta. – Jó éjt!

Nem telt bele pár pillanatba és már, el is aludtam, de nyugodt pihenésem nem tartott sokáig. Kaparászást hallottam az ablakból és mikor kinyitottam a szemem egy sötét alak nézett velem farkasszemet. Megrémültem mikor láttam, hogy Bill felé közelít egy késsel melynek pengéjén, meg-megcsillant a holdfény. Kapálóztam, sikítottam, de Bill nem ébredt fel és a kezem az ágyhoz volt kötve a férfi pedig egyre közelebb ért hozzá.

-       Hayley! – fogta meg Bill a vállam ezzel felébresztve rémálmomból

-       Bill! – ziháltam, miközben potyogtak a könnyeim

-       Cshh… - húzott magához a hátamat simogatva – Csak rosszat álmodtál. – nyugtatgatott miközben szépen lassan abba maradt a sírásom

-       Nagyon rossz volt. – dadogtam el még mindig szipogva

-       Semmi baj, már vége. – húzott szemből ölébe a hátamat dörzsölgetve

-       Soha többé nem akarok, ilyen rosszat álmodni. – öleltem magamhoz nyakát és belecsókoltam, Billt kirázta a hideg majd megmerevedett ültében. – Bocsánat. – kértem elnézést a nyak pusziért, mikor rájöttem mit tettem.

-       M… - harapott az ajkába, majd adott egy puszit a számra – Semmi baj, de most már nyugodj meg, hozok neked vizet az majd segít. – és kipattant az ágyból

Tudtam, hogy messzire mentem és fogalmam sem volt arról vajon mit gondolhat. Hallottam, hogy bemegy a fürdőbe, de nem csukta be maga után az ajtót. Hirtelen ötlettől vezérelve totyogtam ki utána én is meglesve mit csinálhat. Ő épp az arcát mosta és törölte meg majd a tükörbe bámult gondterhelt arccal.

-       Jól vagy? – lépdeltem közelebb hozzá

-       Igen. – fordult felém azonnal mimikát váltva, mosolyogva

-       Nem igaz. – ingattam a fejem és még közelebb mentem

-       Egyszerűen csak fáradt vagyok. – hazudta, amit én újra csak ráhagytam.

-       Akkor menjünk. – fogtam meg a kezét és behúztam az ágyig, ahol egymás karjaiba elhelyezkedve aludtunk tovább.

-       Hayley! – szólongatott Bill suttogva reggel

-       Hm? – nyitottam résnyire a szemem és tökéletes arcával találtam szembe magam

-       Mennem kell, de csináltam neked reggelit. – adott egy puszit a homlokomra és az ölembe tette az ennivalóval tele rakott tálcát.

-       Köszönöm. – mosolyodtam el magam kedvességén

-       Jobban vagy?

-       Azt hiszem holnapra már semmi bajom. – haraptam bele a vajas pirítósba

-       Helyes. – törölt le a szám sarkából egy kis vajat

-       Tiszta ruha van rajtad. – vettem észre

-       Igen. Tom hozott nekem.

-       Ide? – esett ki a számból majdnem egy falat meglepettségemben

-       Ide. – mosolyodott el rajtam

-       Tom itt járt és ekkora felfordulás van? – néztem körbe a szobába

-       Csak az ajtóig jött, be sem nézett.

-       Huhh… - fújtam ki magam és folytattam az evést

-       Na megyek Hay, így is elkések. – adott a homlokomra egy puszit

-       Vigyázz magadra! – néztem, amint a cipőjét vette

-       Nagy szünetbe jövök, hozok ebédet. – intett és gyorsan kilépett az ajtón tudva, hogy úgyis ellenkeznék.

Denisenek volt egy lyukas órája nap közben, így eljött hozzám egy csajos beszélgetésre.

-       És nem tudtad belőle kiszedni miért nem akart nálad aludni? – kérdezett Denise, miközben segített nekem rendet rakni.

-       Nem…csak folyton azt hajtogatta, hogy félt engem aztán mikor rákérdeztem hárított. Teljesen megőrjít.

-       Hát nem tudom. Nagyon fura egy pasas.

-       Tudom. – forgattam a szemem – De imádom.

-       Szerintem, ha legközelebb is lesz ilyen, kérdezz rá és ne hagyd, hogy kitérjen a válasz elől

-       Oké. – fogadtam meg Denise tanácsát

 -30.rész-

Nem akarok bajt

„Néha nehéz meglátni a vonalakat, amelyeket meghúztunk. Amíg át nem lépjük őket. Na és ilyenkor támaszkodunk azokra, akiket szeretünk, hogy visszahúzzanak minket. És legyen mibe kapaszkodnunk. És ott vannak az egyértelműen megjelölt határok, melyeket ha egyszer át mersz lépni, talán sosem találsz vissza.”

Egészen este 10-ig scrabblestünk, míg egyszer csak:

-       Azt hiszem mennem kéne… - mondta miközben összeszedegettük a játék darabjait.

-       Muszáj menned? – búsultam

-       Igen. – mondta ellenkezést nem tűrve

-       Jó, de legalább csak addig maradj, míg elalszok. – kérleltem nagy szemekkel remélve, hogy meggyőzhetem

-       H… - szuszogott – legyen, de el fog kapni az őr.

-       Köszi!!! – öleltem meg nevetve

-       Tudnék neked nem-et mondani? – fújtatott majd betakargatott, lekapcsolta a villanyt és magához vont. A karjaiban próbáltam elaludni, de nem ment. Mérges voltam magamra, amiért be van dugulva az orrom és nem érezhetem finom illatát…

-       Nem tudok aludni… - szenvedtem kitakarózva

-       Tudok segíteni? – simított végig a hajamon

-       Nem aludnál itt? – néztem arcát a sötétben némi reményt kutatva

-       Hay… - mondta elkínzott hangon és tudtam van esélyem

-       Biztosan jobban aludnék… - öleltem át – Na, kérlek!

-       Most bezzeg nem félsz attól, hogy elkapom a nyavalyád! – mondta mogorva hangon és ő is magához ölelt

-       Miért nem akarsz itt aludni?

-       Nem akarok bajt.

-       Mi baj történhetne?

-       Simán lebukhatunk.

-       Eddig sem sikerült

-       Ma reggel is összefutottam Denissel, csak a szerencsén múlott, hogy mással nem találkoztam.

-       Nem csak ez a baj. – néztem rá fürkészve arcát, ami megvonaglott

-       Mi lenne, ha most hagynál elmenni és korán reggel bemásznék hozzád? Észre sem vennéd, hogy eltűntem!

-       Ne térj ki! – szóltam rá

-       Én… - hebegett, amit tőle nem szoktam meg

-       Igen?

-       Csak féltelek. – kezdett el mocorogni

-       De mitől?

-       Jó oké itt alszom. – adta meg magát, aminek tényleg nagyon örültem, de még mindig nem kaptam választ a kérdésemre.

-       Felhívom Tomot, hogy hozzon nekem tiszta ruhát holnap… - állt fel a telefonjával kezében és elvonult. Gondolkoztam rajta vajon faggassam-e tovább, de végül arra az elhatározásra jutottam, hogy mára nem zargatom ezzel a témával. Bár azt nem mondom, hogy nem voltam iszonyúan kíváncsi, de uralkodtam magamon.