jessyblog

 -29. rész-

Az álom pasi

„Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?”

- Ne! – toltam el magam szájától, mikor összeértek ajkaink

- Mi a baj? – ráncolta homlokát

- Nem akarom, hogy elkapd. – húzódtam az ágyam szélére

- Ne nevettess, nem fogom elkapni! – húzott ölébe

- Nincs erőm vitatkozni… - ásítottam egy nagyot

- Helyes. Most pedig beteszek egy filmet és alszol egyet. – helyezte a dvd lejátszóba a lemezt

- De csak, ha te is!

- Rendben összebújunk és alszunk. – húzta fejem mellkasára és elindította a filmet

- Mi ez? – néztem a film menüjét ahol Bill és a fiúk mosolyogtak vissza rám még egész kicsiként

- Az első dvd-énk, kivegyem?

- Dehogy. – kaptam el a kezét és hozzá bújtam – Hány évesek vagytok itt? – figyeltem a nevetős kölyök arcokat

- 14-15 körül.

- Aranyosak vagytok. – kezdtek nehezedni a pilláim

- Te is, de ha nem alszol kikapcsolom! – fenyegetőzött kedves hangon

- Oké-oké! – hunytam be a szemem és lassan el is bóbiskoltam

Sötét volt kint az utcán, mikor felébredtem, de Billt már nem találtam magam mellett.

-       Bill? – szólongattam, de nem jött válasz, ezért elmentem a mosdóba. Miután visszamentem a szobába megláttam a mobilom és észrevettem, hogy jött két sms-em.

„Az lehetséges, hogy Billt láttam reggel elsuhanni magam mellett?” – jött az első üzenet Denisetől

„ Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni, kiugrottam a gyógyszertárba fél órára, ha felkeltél hívj fel! Bill” – mosolyodtam el magam és visszaírtam Denisenek

„ Igen, lehetséges. Azonnal utánad érkezett. Bejelentette, hogy hozott kaját meg ilyeneket és ma szabadnapot vett ki, hogy ápolhasson, míg aludtam elment a patikába. Hát nem lehengerlő ez a pasi? J” – pötyögtem gyorsan

„ Megfogtad az isten lábát kiscsaj, ne engedd el! Vajon létezik még Billen kívül is ilyen odaadó férfi? Ott alszik nálad?” – jött azonnal az sms

„Tisztába vagyok vele. J Biztosan létezik! Nem hiszem, hogy itt alszik… a múltkor sem tudtam megkérni rá. Tudom, hogy van valami baja ezzel a felével, de nem jövök rá, hogy micsoda L”

„Akkor már nem zavarok és csak, hogy tudd, nagyon féltékeny vagyok ám! Ha nem marad éjszakára, hívj és megyek helyette én!”

„Ok.” – írtam majd tárcsáztam Billt

-       Jó reggelt kicsi Virágszál! Hogy vagy?

-       Nem régen keltem és képzeld nem voltál mellettem! – mondtam durcásan

-       Elfogyott a fájdalomcsillapító és még beszélnem kellett anyával is.

-       Akkor se csinálj többet ilyet! Inkább kelts fel. – tüsszögtem a telefonba

-       Egészségedre! – nevette el magát – Ígérem többet nem fordul elő. – mondta megbánóan mint egy kis gyerek – Ha fel tudsz állni beengednél? – kaparászott az ajtón én, pedig már rohantam is kinyitni

-       Szia! – ölelt meg hófehér mosollyal az arcán

-       Te tényleg elakarod kapni, igaz? – húztam be az ajtón és megvártam, míg levetkőzik

-       Hoztam még gyümölcsöt, gyógyszert, jó kívánságot anyutól és magamat.

-       Az utolsónak örülök a legjobban. – pirultam el – Mivel fogom ezt meghálálni?

-       Elég csak, hogy vagy nekem és még, így is én törlesztek. – kapcsolta fel a lámpát és két bogyót adott a kezembe

-       Azon gondolkoztam… - nyamnyogtam a narancsot, amit vett nekem- Hogy, ha nem keltem volna fel időben, te, hogy jutsz be ide?

-       Hidd el találtam volna megoldást- kacsintott – és, ha minden kötél szakad… nyitva hagytam az ablakot! – intett a fejével kis résre nyitott ablakom felé

-       Olyan vagy mint a herceg fehér lovon. – keltem volna ki az ágyamból, hogy elmosogassam a piszkos tányért, de Bill visszanyomott

-       Majd én, hölgyem! –hajolt meg királyfihoz illően, megcsókolta a kezem és elvette a tányért

-       Igazán kedves uram! Ha nem zavarja nem pukedlizek…

 -28. rész-

Szabadnap

"Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad."

Teljesen átfagytam mire beértem a szobámba, így eresztettem magamnak egy forró illatos fürdővizet és belevetettem magam a habok közé. Hosszú ideig fürdőztem és mire végeztem a hajszárítással elálmosodtam és lefeküdtem aludni. Hallottam még félálomban, hogy pittyegett a mobilom, de nem volt erőm kikelni az ágyamból… Reggel kiszáradt szájjal, bedugult orral és fejfájással keltem. Utáltam beteg lenni és sajnos éreztem, hogy lázas vagyok. Miután csináltam magamnak egy meleg teát és megmosakodtam ránéztem a telefonomra, ahol egy üzenet várt Billtől.

„ A vacsin bejelentettem anyáéknak, hogy együtt vagyunk. Mivel vetted le a lábáról ennyire Gordont? Csak is miattad nyert ügyem volt náluk. Fent vagy még?” – jött az sms még tegnap este 11-kor.

„ Ennek igazán örülök! Az első órád lyukas nem megyek be órára, azt hiszem megfáztam. L”- írtam vissza neki és nyakig magamra húztam a takaróm

Nem telt bele fél óra, mikor egyszer csak kopogott valaki. Nehezen kászálódtam ki az ágyamból és nyitottam ajtót.

-       Uhhh, de szarul nézel ki! – állított be barátnőm

-       Kössz Denise. – fordítottam is hátat vendégemnek és visszadőltem a párnák közé 2 tüsszentés között

-       Hol fáztál meg? – jött is beljebb és leült az ágyam szélére

-       Nem tudom. – mondtam orrhangon

-       Pedig épp azért jöttem, hogy megkérdezzem nem akarsz-e eljönni velem délután bowlingozni… - nyújtotta nekem a papírzsepis dobozt mikor látta, hogy keresek valamit

-       Hát azt hiszem… - fújtam ki az orrom – ma nem tudok menni.

-       Kár… - húzta el a száját és kiment a konyhába, hogy pótolja a bögrém tartalmát

-       Köszi, 5perc múlva kezdődik az órád! – figyelmeztettem, mikor a kezembe nyomta a teámat

-       Ahj, sietek, hozzak neked valamit délután? – vette fel a cipőjét

-       Nem köszi, rendben vagyok. – dobtam neki puszit

-       Ma még jövök! – dobott ő is puszit és behúzta maga után az ajtót. Hallottam, ahogy elsétál, majd újra meghallottam lépteit és megint kopogott.

-       Deniseeeeeeeee! – kiabáltam, újra nagy nehezen kikászálódva az ágyamból – Elfogsz késni te hülye… - nyitottam ajtót, de nem barátnőmmel találtam szembe magam.

-        Szólíts csak Billnek! – kacsintott rám és egy puszit nyomott a számra

-       Ne nézz rám! – szaladtam vissza a puha ágyikómhoz és elbújtam a takaró alá

-       Na már megint miféle elmebaj tört rád? – vette le cipőjét és felakasztotta kabátját

-       Beteg vagyok és csúnya. – duzzogtam ki sem dugva a fejem

-       Jajj ne nevetess már! Gyönyörű vagy, mint mindig! – mondta hiába, mert rá se hederítettem –Gyere elő törpe!

-       Nem vagyok törpe, hanem te vagy nagyon magas és nem bújok elő! – mondtam durcásan

-       Igazán mulatságos mikor hisztizel, ugye tudod?! – nevetett és rám hagyta a dolgot. Kiment a konyhába és zacskóval kezdett zörögni

-       Mit csinálsz? – kérdeztem a takaró alól

-        Hoztam neked gyümölcsöt, teát, vitaminokat… - sorolta és pakolt tovább

-       Milyen ízű teát szeretsz? – jött be a szobába

-       Mindet kivéve a fahéjasat.

-       Anya mindig azt mondja, hogy sok folyadékot kell inni és pihenni, tehát hoztam egy csomó filmet otthonról és ma egésznap punnyadunk, jó? – kevergetett valamit

-       De ma van egy csomó órád.

-       Szabad napot vettem ki, de ezt most idd meg! – lapogatta meg a takaróm újra csak hiába – Bújj már elő! – kérlelt majd hirtelen lehúzta a fejemről

-       Neee! – takartam el az arcom

-       Sose láttam még ilyen szép beteget, mint amilyen te vagy! – mondta lágy hangján

-       Hazudsz! – vettem el kezem szemem elől, hogy lássam arcát

-       Ilyen dologban sosem szoktam hazudni. – fogta meg a kezem és belenyomta a kezembe a poharat

-       Miattam nem kellett volna szabit kivenned, ilyet többé ne csinálj! – mondtam ráncolva a homlokom

-       Erről nem vitatkozom! – simította ki ráncaimat mosolyogva

-       Mi ez? – néztem a narancssárga színű folyadékot

-       Idd meg sok vitamin van benne.

-       Nem értem mitől betegedtem meg, biztos bekaptam valami bacit… - ittam meg a savanyú szirupot

-       Én pontosan jól tudom, hogy mitől! Emlékszel tegnap mikor könyörögtem neked, hogy menj be az esőről? És persze ugye megint hallgattál rám?! – forgatta a szemeit és homlokomra tette a kezét – Lázas vagy! – jelentette ki

-       Nem akkor fáztam meg! – ellenkeztem

-       Hoztam lázcsillapítót! – kelt fel mellőlem és újra a konyhába vette az irányt

-       Figyelsz rám egyáltalán? – kiabáltam ki

-       Minden figyelmemet te kötöd le! – hozott a kezében 1 bogyót és 1 pohár ásványvizet

-       Azt vidd innen! – húztam el az orrom

-       Mit? – nézett a kezébe

-       Én nem veszek be gyógyszert!

-       De ez csak lázcsillapító!

-       Azt sem. –ellenkeztem

-       Ma nagyon ellenséges vagy remélem, tudod. – tette le az éjjeliszekrényre a gyógyszert és a vizet

-       Köszönöm, hogy gondoskodsz rólam. – mosolyogtam rá ő pedig megcsókolt.

      -27. rész-

Csókolj még!

"Shakespeare szerint minden jó, ha jó a vége. De néha csak úgy vége."

Rég nem aludtam már olyan jól, mint az nap este. Másnap reggel az eső kopogására ébredtem. Nem volt vihar, aminek nagyon örültem, inkább egy tavaszi zápor. Az egész vasárnapot végig tanultam. Denise kezdett gyógyulgatni már csak inkább levert volt, mint másnapos. Úgy vártam Bill hívását, mint egy kis 14 éves csitri. 5 percenként néztem a telefonomra és alig tettem le fél másodpercre is, de persze hiába volt az aggódásom. A lovagom, ahogy Denise hívja pontban 5-kor már hívott is.

-       Haza értél épségben? – kaptam fel a telefonom

-       Neked is szia. – szólt bele a telefonba mosolyogva

-       Szia. – mosolyodtam én is el magam automatikusan

-       Miért ne értem volna haza egyben?

-       Mert zuhog az eső reggel óta, csúszósak az utak és aggódtam.

-       Kicsi Hayley, ne aggódj már értem folyton.

-       Könnyű azt mondani! Tudom, hogy száguldozol az utakon.

-       Ez aljas rágalom! Nem szoktam gyorsan vezetni.

-       De igen! Mindig. Néha halálfélelmem van melletted.

-       Pedig pont most akartalak elhívni moziba… de ha szeretnéd, buszozhatunk is. – nevette el magát

-       M… talán ma kibírom valahogyan az őrült vezetési stílusod.

-       Most nagyon megbántottál… - mondta színésziesen

-       Ki tudnálak valahogyan engesztelni?

-       Majd meglátjuk, ha egy fél óra múlva lejössz a kapuba. – mondta lehengerlően és máris a szívem a torkomban dobogott

-       Ott leszek.

-       Rendben akkor légy jó addig.

-       Megpróbálok… - forgattam a szemeim

-       És Hayley!

-       Igen?

-       Nagyon hiányzol! – vallotta be

-       Te is nekem. – próbáltam a sokkból feleszmélni

-       Akkor szia.

-       Szia… - mondtam már megkésve a süket telefonomnak

Gyorsan kapkodtam össze a ruhámat a szárítóról és épp, hogy nem késtem el a megbeszélt időpontról.

-       És milyen volt a tárgyalás? – kérdeztem már a mozi teremben ülve várva, hogy kezdődjön a film

-       Rém unalmas, alig vártam, hogy vége legyen.

-       Kíváncsi lennék rá milyen lehetsz tárgyalás közben. A komoly Bill. – próbáltam elképzelni

-       Megnyugodhatsz, nem vagyok sokkal komolyabb, mint most. – mosolyodott el és hozzá tette - Utálok hivatalos ügyeket intézni.  – és mint egy varázscsapásra el is kezdődött az ilyenkor szokásos vetítés előtti reklám.

Furcsa volt már az is ahogyan az emberek ránk néztek, mikor beléptünk a nagy pláza ajtaján. Viszont nem ez aggasztott a legjobban. Bill úgy nézett ki, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna elő én, pedig teljesen átlagosan. Attól féltem, hogy kínos helyzetbe hozom, de ő jelét sem mutatta annak, hogy zavarban lenne. A film elejétől kezdve fura vibrálást éreztem kettőnk közt és ez az idő elteltével csak fokozódott. Már majdnem, hogy hallottam a köztünk elpattanó kis elektromos felhőket.

-       Szeretem ezt a színészt. – ittam bele az üdítőmbe kicsit oldva a hangulatot

-       Nagyon jól játszik. – suttogott a fülembe, amitől még jobban forrt a vérem

-       Szerintem is… - suttogtam, visszafojtott lélegzettel

Olyan hangosan dobolt a szívem, hogy attól féltem valaki meghallja a terem másik végében és, ha még nem lett volna elég a saját kínom, lassan megfogta a kezem. Azonnal hatalmasat szikrázott a levegő azt hittem nem bírom ki érintését…

-       Tetszett a film? – kérdeztem az autóban hosszú percnyi mély hallgatás után a kollégium előtt

-       Elég… - gondolkozott el kaján mosollyal az arcán- tanulságos volt.

-       Van kedved bejönni? – néztem rá a kilincsre téve a kezem

-       Nem lehet, vasárnapi családi vacsi van anyuéknál fél 9- től.

-       Értem, akkor azt hiszem jobb lesz, ha megyek. – adtam az arcára egy puszit, mielőtt rámásznék egy újabb szikra kíséretében és kiszálltam a fűtött kocsiból a hideg esőbe. Ott aztán kicsit kitisztult a fejem, de persze nem tartott sokáig. Hirtelen húzott vissza egy kéz maga felé és szenvedélyesen megcsókolt. Most viszont az előzőekhez képest is nagy hévvel csókolt Bill, amit a lábaim remegéssel kompenzáltak.

-       Jesszus, te remegsz! – nézett rám vizes hajjal, amitől még ellenállhatatlanabb és szexisebb lett

-       Semmi baj, csak csókolj még! – húztam magamhoz és ő mosolyogva karolta át derekamat.

Óráknak tűnő percekig csókolóztunk az esőben, míg mind a ketten bőrig nem áztunk.

-       Meg fogsz fázni. – tolt el magától odaadó tekintettel, de én újra magamhoz húztam

-       Dehogy fogok. – túrtam bele a hajába és újra csókoltam

-       Elég. – keményedett meg pillantása pár pillanat alatt és újra eltolt magától. – Menj be, mert beteg leszel! – parancsolt rám

-       Megyek. – bólogattam kicsit megszeppenve

-       Holnap találkozunk a suliban. – adott egy puszit és megvárta míg bemegyek az ajtón.

 -26. rész-

A szerelem az, amikor a szél meglebegteti a függönyt. Nem a szél. Nem a függöny. A lebegés.

Bár én sem így terveztem a mai napot, egy percét sem bántam. Miután beléptem a szobámba elfogott a takaríthatnék, így az egész szobám délutánra már csillogott- villogott. Denisehez átmentem kicsit segíteni, mert estefelé sem volt a legfényesebben ellenben Phillel, aki egy randira volt hivatalos. Nagyon örültem, hogy a szobatársa elutazott a hétvégére, így ki tudta pihenni magát. Este 8-kor mosolyogva csuktam be magam után barátnőm szobájának ajtaját, aki édesen szundikált az ágyában és biztos voltam benne, hogy holnap reggelig fel sem fog kelni.

Mióta Billt ismerem, azt hiszem más ember vagyok. Senki sem váltott még ki belőlem ilyen érzéseket. Mikor vele vagyok, madarat lehetne velem fogatni a boldogságtól, viszont amint leszáll az éj, úgy érzem, egyedül vagyok az egész világon. Utáltam elhagyatottnak érezni magam világ életem és soha nem voltam az a hős szerelmes típus, akik csak a filmekben léteznek. Sosem olvadtam el egy férfi tekintetétől sem és soha nem verdestek pillangók a gyomromban. Teljesen kifordultam önmagamból. Korábban, ha valaki azt mondja nekem, hogy ilyet fogok érezni bármikor is, biztosan kinevetem, de most… Úgy érzem menthetetlenül szerelmes vagyok.

„Ébren vagy még?” - jött az üzenet késő este Billtől

„Nem tudok aludni.” – írtam vissza

„Én sem. Hiányzol!”

„Te is nekem. Olyan jó lenne, ha itt lehetnél!”

„De nem szabadna…”

„Tudom. L”  - küldtem el az sms-t, de ő nem válaszolt. Kétségbe esetten gondolkoztam vajon mivel bánthattam meg, amiért nem ír vissza, ám egyszer csak megszólalt a telefonom.

-       Igen? – siettem a mobilomért

-       Nézz ki az ablakon! – mondta és én azon nyomban vetődtem az ablak felé. Elállt a lélegzetem mikor megláttam a hatalmas tölgyfa alatt állva, azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán.

-       Bill! – kiabáltam le örömömben

-       Csssss… - nevette el magát csitítgatva

-       Eszméletlen vagy! – vettem lejjebb a hangom

-       Képtelenség neked ellenállni Hay.

-       Egész este rád gondoltam. – vallottam be rózsaszín pírral az arcomon

-       Felmehetek? – kérdezett

-       Persze! – bólogattam hevesen

Bár szerencsére csak az első emeleten laktam, mégis elég magasan volt. Bill a vízelvezető csövön próbálkozott kisebb nagyobb sikerrel.

-       Le ne ess! – ijedtem meg mikor megcsúszott a lába

-       Sose voltam egy sportos alkat. – húzta fel magát – Most hálát adok az égnek, hogy Tom havonta egyszer elrángat gyúrni.

-       Ha legközelebb találkozunk, megköszönöm neki!

-       Mondtam már, hogy tériszonyom van?! Szerinted haltak már bele emberek 1 emeletnyi esésbe vagy csak a csontomat törném? – nevetett hangosan miközben egyre feljebb húzta magát

-       Ezzel ne viccelődj! – förmedtem rá aggodalmas hangon

-       Nyugodj meg egy kollekció elkészítéséhez képest ez gyerekjáték. Vigyázz, mindjárt fent vagyok! – kapaszkodott fel az ablakba én, pedig az ágyamig hátráltam helyet adva neki

-       Na mennyire hasonlítok pókemberre, kis koromban ő volt a kedvencem Michael Jackson után. – villantotta ki hófehér fogsorát és széttárta karjait.

-       Olyan jó, hogy itt vagy! – ugrottam karjaiba

-       Mikor az üzenetet küldtem már akkor is kint ültem az autóban.

-       Miért nem jöttél fel hamarabb?

-       Nem voltam benne biztos, hogy helyes lenne-e…

-       Utálom mikor ezt mondod! – fogtam meg a kezét és körbe vezettem

-       Nagyon szép szobát kaptál. – ült le mellé

-       Köszönöm.

-       És, hogy van Denise?

-       Már jobban. Adtam neki gyógyszert,csináltam neki teát, elszaladtam neki kekszért és ágyba dugtam.

-       Egy angyal vagy! – adott egy puszit a homlokomra és leült az ágyamra

-       Kérsz valamit inni vagy nasit? – jöttem kicsit zavarba és akkor jutott el az agyamig, hogy a szobámban még nem járt egy férfi sem Philen kívül.

-       Nem köszönöm elég, ha csak leülsz. – lapogatta a maga mellett lévő helyet

-       Én… - kezdtem el dadogni

-       Hééé… - ugrott fel az ágyról és oda sétált elém – Mi a baj?

-       Megijedtem. – néztem a földet

-       Tőlem? – fordította arcom maga felé

-       Dehogy! – ingattam a fejem – Új ez a helyzet és fogalmam sincs, hogyan kéne viselkednem.

-       Hay – becézgetett arcomat simogatva, amitől azonnal megnyugodtam – Viselkedj, úgy ahogyan szoktál.

-       Rendben. – mosolyodtam el magam

-       Arra gondoltam dvd-zhetnénk. – nézett a dvd lejátszóra – Milyen filmjeid vannak?

Nem kellett hozzá sok idő, teljesen feloldódtam mellette. Egy szerelmes vígjátékot választottunk, de hiába, csak aláfestés volt. Az egész filmet végig beszélgettük, egymás mellett pihenve.

-       Mennyi az idő? – kérdezett szemezve velem az ágyon fekve

-       1 óra. – néztem az órára megszakítva a szemkontaktust, de egy tapodtat sem mozdultam mellőle

-       Mennem kell. – fogta meg a kezem puszilgatva azt

-       Nem maradhatnál itt? – fészkelődtem karjaiba

-       Nem lehet, holnap délre tárgyalni megyek Berlinbe az egyik ruha butikkal… - mondta, de láttam rajta, hogy nem csak ez az akadálya

-       Nem csak ez a gond. – néztem a szemeibe tisztán

-       Átlátsz rajtam. – mosolyodta el magát és megcsókolt. Eszméletlenül édesen tudott csókolni és mindig mikor elváltak ajkaink, majd kiesett a szívem a helyéről. Pontosan jól tudta, hogyan kell elterelnie a figyelmem, azonnal elvesztettem a fonalat. – Megyek. – kelt fel mellőlem és felhúzott az ágyról.

-       Nagyon jó volt, hogy eljöttél. – néztem, ahogy felveszi a cipőjét és a kabátját

-       Régen nem éreztem már magam ilyen jól, mint ebben a pár hétben. Holnap délután 5 körül itthon vagyok, felhívlak, ha nem gond. – nézett rám azzal a Billes mosollyal

-       Hívj! – bólogattam hevesen

-       Rendben. – szorított magához és belepuszilt a hajamba – Jó éjt!

-       Neked is.

 -25. rész-

Tom bajban van

„Az igazi angyalt a kedélyéről lehet megismerni. Lényéből szüntelenül árad valami megmagyarázhatatlan derű. Olyan lelkiállapot, melyet az ember csak akkor él át néhány pillanatig, amikor felragyog a nap.”

Vigyorogva nyitottam ki a szemem, arra ébredve, hogy a hasamra süt a nap. Ahogy kicsit összeszedtem magam átmentem Denisehez és Philhez akik rendesen kiütötték magukat tegnap. Próbáltam nekik elmesélni az este eseményeit, de felváltva látogatták a wc-t, így elég nehéz volt. Mire visszaértem a szobámba már csörgött is a telefonom. Hatalmas mosollyal vettem fel, mikor megláttam a kijelzőn a nevet.

-       Szia!

-       Jó reggelt, hogy aludtál? – kérdezett dallamos hangon, ami azonnal megdobogtatta a szívem

-       Köszönöm, soha jobban, te? – vettem észre, hogy telefonon sokkal egybefüggőbben tudok vele beszélgetni.

-       Mint akit jó keményen fejbe vágtak. Jó, ha egy óra múlva ott vagyok érted?

-       Tökéletes! Mi a mai program? Hogy készüljek?

-       Titok. Valami kényelmeset vegyél fel. – mondta titokzatosan

-       Imádod megnehezíteni a dolgom, igaz? – próbáltam legalább most mikor nem kápráztat el szépsége kihasználni az alkalmat és bátrabban kommunikálni

-       Ez a perverzitásom. – mondta mosolygós hangon

-       Leszokhatnál róla.

-       Hiányozna neked!

-       Miért is? – kérdeztem kihívóan és hirtelen elégedettséggel töltött el, hogy ilyen bátran beszélek vele.

-       Kevés lenne a kihívás.

-       Így is túl sok.

-       Csak nem szemrehányást hallok kicsengeni a gyönyörű hangodból kicsi lány?

-       Nem annak lett szánva.

-       Na jó így soha nem fogsz elkészülni. Elköszönök, egy óra múlva a kapunál. - nevetett

-       Siess! – gyengültem el újra

-       Sietek. – ígérte és én dübörgő szívvel dőltem el az ágyamon.

Mikor kiléptem a kapun elállt a lélegzetem. Bill a kocsijának dőlve állt egy fekete bőr jackeyben és, amint meglátott felragyogott tekintete. Szélvészként rohantam le a lépcsőn Bill felé, de mikor már majd nem elértem hozzá hírtelen torpantam meg, belegondolva vajon hányan láthatják ezt a jelenetet a kollégium előtt, így szépen lassan kimérten sétáltam elé. Először ő sem tudta, hogyan lenne illendő köszönnie, de nem sokáig agyalt ezen. Egy határozott mozdulattal lökte el magát autójától és arcon puszilt. Úgy éreztem magam mikor először érintett meg. A bőröm azon a ponton, ahol hozzám ért ajka, égni kezdett. Bill meg sem lepődött, mikor meglátta pirosságom, csak kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját egy mosoly kíséretében. Nem kocsikáztunk sokat, alig negyed órát, közben pedig mind ketten elmeséltük egymásnak a reggel történéseit.

-       Hova hoztál? – néztem a nagy zöld üres parkot, ahol szikrázóan sütött a nap

-       Gondoltam ma úgy is az egész iskola a tegnap estét piheni ki, ezért alig vannak ilyenkor a parkban, nem vagyunk szem előtt de mégis úgy viselkedhetünk, mint a normális emberek. – tudtam, hogy irtó szerencsés ember vagyok, hogy ő pont engem hozott el ide. Mikor feleszméltem döbbenetemből, megláttam a vállán egy nagy sporttáskát.

-       Az micsoda? – böktem a táska felé

-       Majd meglátod! – kacsintott rám, majd összefonta ujjait az enyémmel és maga után húzott. Nem kellett hosszú ideig sétálni egy napos, de mégis kicsit eldugottabb helyen megálltunk és Bill a táskából egy nagy pokrócot vett elő. Pár perc sem telt bele, Bill egy igazi pikniket varázsolt elő a semmiből. Döbbent szemekkel figyeltem minden mozdulatát és mikor végzett még mindig tátott szájjal bámultam egy fa törzsének dőlve.

-       Nem jössz? – vette le magáról a kabátot és ledobta a fűbe.

-       Ü-ümmm. – ráztam a fejem a földet nézve, miközben ő egyre közelebb sétált

-       Mire gondolsz? – fogta meg államat

-       Elkápráztatsz. – suttogtam pirulva az izgalom miatt. Időm sem volt feleszmélni, Bill már közel is húzott magához és élvezettel csókolt. Biztos voltam benne, hogy arra játszik, hogy elvigyen a szívroham.

-       Te is engem. – nézett rám csillogó szemekkel és elhúzott a pokrócig.

Miután megebédeltünk teli hassal fetrengtünk a fűben.

-       Min gondolkozol? – könyökölt fel, miközben én hanyatt fekve a felhőket tanulmányoztam

-       Az a felhő olyan, mint egy szív! – jelentettem ki egy mosollyal az arcomon. Ő is felpillantott az égre, majd körbe rajzolta ujjával a formát.

-       És te min gondolkodsz? - néztem fel rá

-       Rég nem éreztem magam ilyen szabadnak. – sóhajtott mélyet és egy puszit nyomott arcomra

-       Boldog vagyok. – mosolyodtam el magam

-       És ha még látnád is magad, hogy milyen gyönyörű vagy. – ejtett zavarba átható tekintetével, miközben a hajamat tekergette

-       Én… - szóltam volna, de abban a pillanatban megszólalt a mobilja

-       Folytasd! – kérlelt ügyet sem vetve a telefoncsörgésre

-       Vedd csak fel!

-       Nem fontos majd visszahívom. – legyintett, de a csengetés nem maradt abba

-       Kérlek, vedd már fel! – mosolyogtam rajta, majd végre kihalászta zsebéből és felvette.

-       Igen – sóhajtott fel – Jajj Tom, ne csináld már! – És jól vagy? – Nem, most nem érek rá. – Georgot vagy Gustavot hívtad már? - Mindig ezt mondod. – H…oké, hol vagy? – Elmegyek érted. – Még nem tudom, sietek.

-       Baj van? – ültem fel

-       Tudtam, hogy nem kellet volna felvennem. – dőlt el és magával húzott

-       Elmondod? – néztem fel rá mellkasáról

-       Tom este felszedett egy nőt és nála éjszakázott. – játszott a hajammal

-       Nem értem és ez baj?

-       Ez még magába nem lenne gond, csak a férje 10 perce állított haza.

-       Jesszus! – ültem fel

-       Ne ijedj meg, kimagyarázta magát és rendben van, csak most épp egy étteremben ül a tegnapi ruhájában.

-       Azonnal menj el érte! – kezdtem összeszedegetni a maradék enni valót

-       Hé! – vette ki a kezemből az ételt és eldobta

-       Nem fogok csapot papot itt hagyni csak, mert megint bajba került, majd megvár. – simított végig  a nyakamon

-       Szeretném, ha tényleg sietnél.

-       Ezen a két percen nem fog múlni! – nézett ellenállhatatlan szemekkel és megcsókolt. Újra úgy hatott rám csókja, mint minden alakalommal. A vérem azonnal gyorsabban száguldott és kissé hisztérikusan vettem a levegőt. Soha nem akartam elválni tőle többé…

-       Nem teljesen így képzeltem el ezt a napot és nagyon sajnálom, hogy így alakult. – simogatta összekulcsolt ujjaimat az autóban a suli előtt.

-       Ne sajnáld, nagyon jól érzetem magam! – mosolyogtam rá

-       Ha haza értem felhívlak. – adott puszit a számra és kisegített a kocsiból

-       Szia. – szárnyaltam a boldogságtól

-       Szia Hay.

-24. rész-

Csoda.

"Semmi sem állítja meg azt, aminek eljött az ideje."

-       Köszönöm. – suttogtam kicsit szomorúan a kedves idegennek háttal, de akkor megcsapott az öltöny illata és én pontosan tudtam, hogy csak egy embernek van ennyire ellenállhatatlan parfümje. Szélvészként fordultam meg, de már ő is csak pár centire volt tőlem így abban a nagy ruhában megbotlottam és a karjaiba zuhantam. Mikor felnéztem tökéletes arcán a már annyira megszokott mosolyt fedeztem fel. Úgy ugrottam a nyakába, mint egy kisgyerek, lábaimat lógatva ő pedig szorosan tartott.

-       Szia Hay, látom levettelek a lábadról! – nevetett én pedig vele nevettem

-       Bill annyira hiányoztál! – öleltem még szorosabban magamhoz

-       Te is nekem kicsi lány! – szagolt bele hajamba és óvatosan letett a földre

-       Neked nem Milánóban kellene lenned?

-       Csak nem hagyhattam ki életed első bálját. – mosolygott

-       De ezért nem kellett volna… - buggyant ki a könnyem

-       Mi a baj? – nyúlt állam alá

-       Meghatódtam… - szipogtam

-       Ne sírj! – törölte le könnyeimet ujjával és boldogan nézett rám. Nem volt elég, hogy a hormonjaim túltengtek bennem és úgy kellett több alkalommal is visszafognom magam, mellé még ellenállhatatlanul is nézett ki hófehér élére vasalt ingjében. Túl közel volt, túlságosan közel. És úgy éreztem levetkőztem a gátlásaimat még, ha csak egy pillanatra is…

Még magas sarkú cipőben is lábujjhegyre álltam, hogy elérjem nyakát és átkulcsoljam kezeimet a tarkóján.

-       Hayley, ne… - ellenkezett erőtlenül, de túlságosan halovány próbálkozás volt ahhoz, hogy megállítson abban a percben. Az ajkam lassan nyomtam az övéhez, hogy megízlelhessem és Bill nem ellenkezett, de épp, hogy résnyire nyitottam ajkaimat, ő gyengéden, de elég erőt kifejtve eltolt magától.

-       Hayley kérlek, állj le! – mondta határozottabban, mint az előbb. Én pedig akkor tudatosultam a cselekedetemmel.

-       Bill… én… sajnálom!- hebegtem megszégyenülve és azt kívántam bár megnyílna alattam a föld és eltűnnék.

-       Ezt nem szabad! – ingatta a fejét és két lépést hátrált

-       Bocsánat! – néztem a földet kínomban

-       Hé… - jött közelebb amint meglátta, hogy nincs minden rendben- Nincsen semmi baj! – de nem sokat segített, így csak még rosszabbul éreztem magam – Hayley! – ölelt magához erősen

-       Én tényleg sajnálom. Nem szoktam leteperni senkit csak azt hittem, hogy te is… nem is értem mit hittem… - magyarázkodtam tehetetlenül és az tűnt a legjobb megoldásnak, ha elsétálok.

-       Most, pedig megfutamodsz? – fogta meg a kezem, mielőtt túlságosan kihátrálnék előle és visszahelyezte a nyakára.

-       Bill…? – néztem zavartan, ahogyan lecsúsztatta kezeit a derekamra majd fölém hajolt

-       Jól hitted, én is akarom, de fogalmad sincs, mennyi bajod származhat ebből. – suttogta egészen közel az arcomhoz

-       Nem érdekel. – ingattam a fejem és vártam, hogy közelítsen

-       De engem igen. – fújtatott

-       Kérlek… - szomjaztam ajkaira

-       Annyira gyönyörű vagy. – nézte arcom hihetetlenkedve. Gyengéden húzott magához, de mikor szánk összeért elnyíltak ajkaim és ő nagy hévvel csókolt. Szorosan tartotta derekam miközben végig barangolta számat. A szívem majd kiugrott a helyéből és alig bírtam felfogni, hogy ez velem történik. Csillogószemekkel néztem fel rá, majd megölelt. Percekig álltunk, így egymás karjaiban, de valamit nem tudtam hova tenni.

-       Honnan tudtad, hogy kint vagyok?

-       Beépített embereim vannak! – kacsintott rám

-       Gordon. – csaptam homlokomra

-       Tesztelt téged?

-       Inkább csak felmért.

-       Tudta, hogy úgy sem tudok neked ellenállni és megakart ismerni.

-       Gordon tud… rólam… rólad… hogy mi…? – próbáltam helyesen megfogalmazni a kérdést, de mivel még én sem tudtam mi van köztünk, így azt sem tudtam mit kellene mondanom.

-       Hogy oda vagyok érted? – hozott újra zavarba – Egy szót sem kellett szólnom magától is rájött.

-       És mit gondol most, mit mondott?

-       Ő nem szól bele.

-       De azt mondtad, hogy diákokkal nem kezdhet ki Tom. Te miért lennél kivétel?

-       Talán mert én komolyan is gondolom. –zárta le a témát – Nem fázol?

-       Nem. – koccantak össze a fogaim a vacogástól percek múlva

-       Jajj te lány, gyere! – fogta meg a kezem és elindultunk a terem felé

-       Nem szeretnék visszamenni. – torpantam meg

-       Én sem. – ingatta a fejét

-       Ugye úgy kellene tennünk, mintha semmi sem lenne köztünk?

-       Kérlek, érts meg! Engem egyáltalán nem érdekelne ki csámcsog a hátam mögött, de azt nem tudnám elviselni, hogy téged bántsanak és pedig megtennék hidd el! Igaz nincs kőtáblába vésve, hogy tanár nem járhat egy diákkal, de ha ez kitudódik, annak nem lesz jó vége, arról nem is beszélve, hogy biztosan elvennének tőlem, és új tanárt kapnál, amit nagyon nem szeretnék.

-       Rendben. – próbáltam összeszedni magam

-       Rendben. – ölelt magához

-       Köszönöm, hogy haza hoztál. –ücsörögtem álmosan Bill kocsijában, hajnalban, mikor vége lett a bálnak.

-       Nincs mit. – mondta ő is kicsit fáradtan

-       Akkor megyek. – nyitottam az autó ajtaját

-       Várj, segítek! – szállt ki és gyorsan megkerülte a kocsit

-       Köszönöm. – segített ki abban a nagy ruhában és felkísért a lépcsőn

-       Jó éjt Hayley! – engedte el a kezem

-       Neked is. – néztem kétségbe esetten, ahogyan elindul vissza az autója felé. Nem volt elég merszem kezdeményezni, ezért csak néztem, ahogy elsétál. Mivel nem volt mit tenni és már így is majd megfagytam én is elindultam a kollégium felé. Ám akkor szöget ütött a fejembe, hogy hétfő reggelig nem láthatom, hírtelen fordultam Bill irányába, de akkor már ő is ott állt tőlem 1méterre.

-       Mond, hogy holnap látlak! –hadartam miközben sietett felém

-       Hányra jöjjek érted? – hadart ő is, majd megcsókolt. Szorosan húzott magához a derekamnál fogva és észbontó intenzitással csókolt. Úgy kapaszkodtam nyakába, mintha soha többé nem akarnám elengedni.

-       Amilyen korán csak tudsz! – mondtam mikor mosolygós szemeivel találtam magam szemben

-       Pihenj kicsit, délre itt vagyok.

-       Várlak. – öleltem magamhoz majd bementem a kollégium ajtaján.

-       Nem bírtam magammal, ezért még írtan Denisenek egy sms-t, ezzel az üzenettel:

-       „- Megcsókolt, érted? Ez volt életem legszebb estéje, köszönöm, hogy elrángattál akaratom ellenére. Remélem nem keltettelek fel, korán eljöttetek Phillel, mi történt?”

-       „- Gratulálok kiscsaj, holnap mindent részletesen kivesézünk. Igen… Phil lehányta a ruhámat és muszáj volt haza jönnünk, kicsit én is szétestem. Nem keltettél fel, itt szenvedek az ágyamban, nem tudok aludni.” – jött a válasz pár perccel később

-       „ – Tudok valamit segíteni? Átmegyek!”

-       „ – Eszedbe ne jusson! Nagyon ki vagyok és utálom, ha néznek, miközben szarul vagyok”

-       „ – Oké, de reggel azonnal nálad kezdek, nincs apelláta! Igyál sok vizet és próbálj aludni, jó éjt! J”

-       „ – Gyere. Neked is.”

 -23. rész-

Bill nélkül

 "Bárki is mondta, hogy lehetetlen azt dolgot hiányolni, ami még nem volt a tiéd, nyilvánvalóan sosem volt még szerelmes. "

A következő napot csak is az önsajnáltatással töltöttem. Bill nélkül értelme sem volt számomra elmenni arra a hülye bálra, de persze Denise miatt nem mondhattam le. Phil próbált jobb kedvre deríteni, ami olykor sikerült is neki egy időre, de aztán eljött az éjszaka mikor hatalmába kerített a kétségbeesés. Vajon megérkezett már épségben? Jól van? Mit csinálhat most? Ő is gondol rám? És én is hiányzom neki? De persze ezek a kérdések megválaszolatlanok maradtak. Nem tudtam a telefonszámát és azt hiszem, ha tudtam volna se lett volna merszem felhívni.

A nélküle eltöltött második napomon csúcsosodott ki a személye utáni hiányom. Azon a napon jöttem rá, hogy ő az egyik főszereplője az életemnek. Nélküle az édes is savanyú volt. Nem is emlékeztem rá mikor ültem utoljára végig az ebédet a menzán Denise és Phil mellett. Egész végig a privát asztalunknál lévő üres széket néztem.

-       Kezd szánalmassá válni, amit csinálsz!- jegyezte meg Denise a szendvicsét rágcsálva

-       Én is tudom!- vertem az asztallapba a fejem

-       Kezdesz megbolondulni kislány!- mondta Phil leállítva engem mielőtt kárt tennék magamban

-       Jót tenne neked ma egy szépítkezős, vásárolgatós, csajos délutáni program. - mondta jó kedvűen Denise, és amit ő eltervez, azt csak valami természeti katasztrófa semmisítheti meg.

Este 8 órakor estem be a szobám ajtaján 2 nagy papírzacskóval melyeknek a tartalma: 1 fekete magas sarkú a báli ruhámhoz és egy alkalomhoz illő kabátka volt.

Persze a másnapom sem volt sokkal nyugodtabb, ugyanis el kellett mennem az estélyimért Bill hangszer boltjába, ahol az eladó megütközve kérdezett vissza, hogy biztosan én vagyok-e az a Hayley. Még a személyimet is odaadtam neki bizonyítékként, így végre elhozhattam a ruhát. Rohantam Denisével tovább a manikűröshöz, onnan át a kozmetikushoz, majd végül a fodrászhoz. Gyönyörűen kisminkeltek, a hajam soha nem állt még ilyen szép loknikban feltűzve és a ruha, ami rajtam volt lélegzetelállító volt. Én még is feszengve léptem be este 8-kor a bálterembe, ahol már 1 csomó tinédzser és tanár jól szórakozott. A fények először elvakítottak, de miközben sétáltam le a hosszú lépcsőn úgy éreztem minden szem rám szegeződik. Nagy volt a kísértés, hogy végig nézzek a tömegen, de attól tartottam, ha ez megtörténik elvesztem az egyensúlyom és lezuhanok a lépcsőről. Az utolsó lépcsőfokoknál jártam mikor egy kéz felém nyúlt, hogy segítséget nyújtson. Persze én azonnal kapva kaptam az alkalmon, így teljesen gördülékenyen sikerült a belépőm. S mikor felnéztem nagy meglepetéssel találtam szembe magam. Az igazgatóúr segített le a lépcsőn lovagiasan. Én persze azonnal belevörösödtem a gesztusba és tudtam Bill csak is tőle tanulhatta a kifogástalan viselkedését.

-       Hayley, ha nem tévedek. – mondta udvariasan és kezet csókolt, azt hittem abban a pillanatban hátast dobok a pasastól, ő sem a 21. században élt, épp úgy, mint Bill.

-       Igen igazgatóúr, Hayley Morgen a nevem.

-       Sok szép dolgot hallottam már rólad Hayley! És neked csak Gordon. – kacsintott és a kezembe adott egy puncsot

-       Köszönöm igazgató… akarom mondani Gordon. - mosolyodtam el magam – És mégis kitől hallotta a szép dolgokat?

-       Természetesen a két fiamtól, de legfőképp Billtől.

-       Értem. – kortyoltam bele az italomba titkolva, hogy mennyire zavarba hozott, vajon mit mesélhet rólam Bill a szüleinek?

-       És te hogyan látod őket, jó tanáraid?- kérdezett csevegő hangon, amitől egy aprónyit megnyugodtam

-       Ez valamiféle közvélemény kutatás?- próbáltam kicsit oldani a saját magamban keltett feszültséget

-       Ígérem, köztünk marad!- nevette el magát hamiskásan

-        Mind a ketten fantasztikusak. – mosolyodtam el magam én is

-       Ezt örömmel hallom!

-       Rájuk biztosan sosincsen panasz! – kezdtünk el lassan beljebb sétálni a terembe

-       Hidd el, akad. Bár inkább Tomra.

-       Igen sokan nem viselik el a kritikát, ő ugyanis mindig megmondja az igazat, legyen az bármennyire fájdalmas.

-       Igen szókimondó ember, ellenben Billel. – lehet, hogy én vagyok a paranoiás, de úgy éreztem Gordon mindenáron fiatalabb nevelt fiára akarja terelni a témát, és ettől azonnal elfogott a hányinger. Tuti, hogy sejt valamit.

-       Bill inkább udvariasabban közli a véleményét. - próbáltam pártatlan és közönyös maradni, nehogy megsejtsen valamit.

-       Ehhez kétség sem fér! Ő elég érzékeny. – nem tetszett a hangsúly, ahogyan mondta, kissé lekezelő volt muszáj volt a védelmére kelnem.

-       Én ezt nem így látom Gordon. Szerintem Bill csak kicsit jobban oda figyel másokra, mint Tom és nem azért mert érzékeny, hanem mert igazán nemes lelkű, kedves és lelkiismeretes ember. – fejeztem be mondandómat, amit kissé indulatosan adtam elő

-       Teljesen igazad van Hayley én is így látom. – mosolyodta el magát egyetértően és nekem abban a pillanatban esett le, hogy egész végig ez volt a célja. Rossz színben akarta feltűntetni Billt, hogy kiszedje belőlem vajon én, hogyan látom őt. És mivel eddig nem adtam megfelelő válaszokat ezért ehhez a cselhez folyamodott, amibe jól bele is sétáltam. Szégyenemben elfordítottam tekintetem, de Gordon hozzá tette.:És nagyra értékeltem ezt a beszélgetésünket, örülök, hogy megismertelek. – csókolta meg újra a kezem majd ott hagyott a szépen feldíszített udvaron. Észre se vettem, hogy eddig kisétáltunk és most sajnáltam, hogy leadtam a kabátom a ruhatárba. A levegő igazán friss volt és megkönnyebbülés volt az orromnak a finom pázsit illat. A bálteremben hangosan szólt a zene, de én inkább sétálni indultam. Még csak most vettem észre, hogy az egész udvar fehér rózsákkal és szalagokkal volt díszítve. Mélyet szippantottam a hideg levegőből. Megint Billre gondoltam. Néhányszor nagyon szánalmasnak éreztem magam, amiért a nap minden percében ő járt a fejemben. Itt vagyok egy gyönyörű szép bálon a legjobb barátaimmal és ahelyett, hogy ezt élvezném folyton egy irtó helyes nálam 8 évvel idősebb pasin jár az eszem, aki nem mellesleg a tanárom. De mégis olyan jó érzés volt rágondolni. Felnéztem a tiszta csillagos égre ahol épp teli hold volt. Vajon Milánóban is ilyen szép a hold? Mit csinálhat most? Este 9 felé járhat a bemutatónak biztosan vége. Ő is bulizik, a barátaival ehhez kétség sem fér csak kicsit modernebb környezetben és egy csomó gyönyörű nő veszi körül. Magam előtt láttam a képet hány nő fordul meg utána és elegyedik vele lágy flörtbe a bárpultnál. Iszonyú érzés volt belegondolni, hogy rajtam kívül más nővel is annyira önfeledten tud beszélgetni. Az irigység felütötte bennem a fejét és tudtam, hogy nem alaptalanul. Hiszen ki vagyok én? Egy kis senki, pláne egy csodaszép modellel szemben és persze Bill mellé is csak egy ilyen nőt tudnék elképzelni. Fáztam és miközben egyre csak gyorsultak a rémképek a fejemben minden féle hosszú combú nőről és Billről, kirázott a hideg. Abban a pillanatban nagyot ugrottam, ugyanis valaki rám terítette a fekete öltönyét. 

 -22. rész-

Váratlan bejelentés

„A rossz hír letaglóz, de aztán továbblépünk. A remény viszont megbénít.”

Reggel épp, olyan jó kedvel ébredtem, mint, ahogyan álomba zuhantam. Az első órám Billel volt, akivel szorgosan tanultunk egy Whitney Houston dalt.

-      Ez most komoly? Kaptál tőle egy báli ruhát? – lelkendezett Denise

-      Pszt… - hallgattattam el hangos barátnőmet a folyosón a menza felé igyekezve

-      Jól van, jól van. De ugye tudod, hogy most eszeveszettül féltékeny vagyok rád!

-      Jajj Denise és az a puszi… - álmodoztam a felhők között járva

-      Le se tudná tagadni az a pasi, hogy mennyire bejössz neki!- mondta a már megszokott helyünkre mutatva Denise, ahol Bill, amint beléptem a menzára le sem vette rólam a tekintetét.

-      H… - mosolyodtam el magam káprázatos mosolyán

-      Na, menj csak kis lány, ne várakoztasd meg a herceget! – lökdösött előre barátnőm

-      Szia, Bill!- ültem le kissé szerencsétlenül az előtte lévő székre

-      Szia, Hayley! Miért van az-az érzésem, hogy a barátnőd mérges rám? – nézett el felettem Bill, ahol Denise halálos pillantásokat vetett felé

-      Hagyd rá!- legyintettem és elvettem Bill tálcájáról egy almát és beleharaptam

-      Jó étvágyat!- mosolygott rajtam nagyokat, ahogyan befaltam a gyümölcsöt

-      Bocsánat, de nagyon éhes voltam már.

-      Ehetnél kicsit többet is egy darab almánál. – tolta elém a tálcáját

-      Nem szeretnék meghízni.

-      Nincs miért aggódnod, ez a veszély nem áll fent!

-      Kicsinek elég dagi voltam… - vettem el a tálcáról 1 kekszet

-      Majd mutass fényképet! – mondta kissé bambulva

-      Baj van? – kérdeztem rá

-      Hát… - eszmélt fel- nem egészen.

-      Ez nem hangzik túl jól!

-      Azon gondolkozom, hogyan kellene neked beadagolnom… - vakargatta tarkóját

-      Megijesztesz! –néztem rá és közben minden féle rémesnél rémesebb dolgok kavarogtak a fejemben

-      Oh, pedig éppen az ellenkezője volt a célom!

-      Bill kérlek, mond már! – szóltam rá kicsit idegesen

-      Szóval csupán csak az van, hogy holnap Milánóba kell mennem az egyik nagyon jó barátom kollekciójának a bemutatójára.

-      Csak ennyi? –nevettem el magam és megkönnyebbültem- Odamész és 3 nap múlva jössz is vissza a bálra. – lelkendeztem, de mikor megvonaglottak vonásai nekem lefagyott mosolyom az arcomról.

-      Nem csak ennyi igaz? – kérdeztem nem is inkább tőle, hanem magamtól – Nem fogsz visszaérni péntekre.

-      Hayley, én nagyon sajnálom! – mondta sajnálkozva

Kicsit elkenődve ültem ott pár másodpercig lábamat lógatva a székről, mérlegeltem majd, úgy döntöttem, hogy ez azért még nem a világ vége.

-      Semmi baj!- mosolyogtam rá kedvesen- Majd máskor. –néztem az asztal lapját kicsit csüggedve

-      Hay!- becézgetett kicsit tanakodva, majd végül megfogta egy pillanatra a kezem – Ma megint nagyot nőttél a szememben!- mondta mosolyogva majd elengedte a kezem.

-      Menjünk!- álltam fel a székemről mikor meghallottam a csengőt és kisétáltunk a menzáról.

-      Ugye mérges vagy?! – mondta már a kedvenc kávézónkban ülve suli után

-      Azt nem mondanám, inkább csalódott.

-      Uh… az még rosszabb.

-      Semmi gáz, de tényleg!- nyugtattam meg, mikor egyszer csak ott termett a már jól ismert pincérfiú. A már megszokott vizslató szemeivel, ami már kicsit sem tudott zavarba hozni.

-      Hozhatok még valamit? – nézett rám nagy mosollyal a srác

-      Semmit. – vakkantotta oda Bill mielőtt megszólalhattam volna, majd a pincér meghajolt és elment.

-      Ez igazán nem volt szép! –ingattam a fejem a gyümölcs teámat kevergetve

-      Ahogyan minden alkalommal végig mér kocsányon logó szemekkel, na az a nem szép. – dühöngött a sütiét majszolva

-      Szóval Milánó, és mikor jössz haza? – tereltem

-      Vasárnap hajnalba, ha minden jól megy.

-      Az nagyon hosszú idő. – gondolkoztam el, nagyon fog hiányozni, de ezt mégsem mertem kimondani nyíltan

-      Még észre se fogod venni, hogy elmentem és már itthon is leszek. – bíztatott

-      Azt azért nem hinném.

Már a kollégium ajtaja előtt álltunk vagy 5 perce, de valahogyan nem akaródzott elköszönni egymástól.

-      Bejössz még holnap?- kérdeztem

-      Nem, mert reggel 9-kor indul a gép.

-      Hm… rendben, gondolom akkor nincsen első órám ugye?

-      És utolsó sem.

-      Aha. – csüggedtem

-      Jajj Hayley ne csináld már! Sec perc alatt itt vagyok, időd sem lesz hiányolni!

-      Én valahogyan jobban szeretem, ha el sem kell azon gondolkoznom, hogy lesz-e időm hiányolni téged. –dünnyögtem és még sosem szerettem volna ennyire, hogy magához öleljen. Mintha meghallotta volna a gondolataimat oda jött hozzám és lassan megölelt. Fényes nappal volt, a diákok csak úgy hemzsegtek az iskola előtti téren, de ez kivételesen Billt nem zavarta és most engem sem. Bár nagy volt a kockázat mi így búcsúztunk el egymástól.

 -21. rész-

A meglepetés

"A patak és a szikla összecsapásakor a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt."

Sietve kaptam fel magamra cipőmet már 5perces késéssel és rohantam a kollégium kijárata felé a fehér Audihoz.

-          Sajnálom, elaludtam. - ültem be sietősen Bill mellé az anyós ülésre

-          Semmi baj, de aludtál volna még? Ha gondolod, később visszajövök érted! – mondta kedvesen, még hogy később, mint ha nem akarnám minden másodpercemet vele tölteni. Kinek lenne ideje aludni annak tudatában, hogy akár ezzel a már-már ember feletti lénnyel lehetne helyette.

-          Ilyesmi eszedbe se jusson, inkább menjünk! – hessegettem el gondolatait, ő persze csak egy káprázatos mosoly kíséretében ingatta a fejét közben pedig a gázra taposott.

Ötletem sem volt vajon már megint hová cipelhet. A környék megint csak ismeretlen volt, épp úgy, mint mindig mikor ő valahová elvitt.

-          Megjöttünk. –állította le az autót egy városi főutcán

-          Hová hoztál?- érdeklődtem

-          Itt tartom a ruhákat, amiket tervezek. Nem kifejezetten butik, de aki tudja, hol keressen, az innét tud pár modellt rendelni. –nyitotta ki előttem az autó ajtaját.

-          ... és persze, aki meg tudja fizetni. – fejeztem be mondatát

-          Azért nem aranyat árulok Hayley.

-          Vagy is akkor kapok, itt ruhát mondjuk 50€- s kerettel?- néztem rá gúnyosan

-          Te ingyen is!- kacsintott és kulcsával kinyitotta az üzlet ajtaját

-          Nem, most komolyan! Mennyi a legolcsóbb ruhadarabod?

-          Fontos ez? – nézett el más felé

-          Csak kíváncsi vagyok, persze, ha nem akarod elmondani…

-          200€ a legalja. – fojtotta belém a szót

-          Mennyi?- esett le az állam

-          Erről beszéltem… - forgatta a szemeit én pedig megpróbáltam arcvonásaimat rendezni

-          Az remek. – nyögtem ki valami válasz félét

-          Na de most mi nem ezért vagyunk itt!- mondta, megfogta a kezem és egy próbafülkéhez húzott

-          Mit csinálsz?- néztem ragyogó mosolyát

-          Csak próbáld fel!- nyomott a kezembe egy hatalmas becsomagolt ruhát

-          Ez mi? – vizsgálgattam a súlyos fekete csomagot

-          Kérlek, csak próbáld fel!- húzta el a próbafülke függönyét és betessékelt. Mikor lehúztam a csomag zipzárját még a szavam is elállt. Megbabonázva húztam végig ujjaimat a csipkés abroncson és próbáltam felfogni mi van a kezeim között.

-          Bill!- mentem ki azonnal a próbafülkéből

-          Mi a baj?- termett ott előttem villám gyorsan

-          Én ezt nem próbálom fel!

-          Nem tetszik?- szomorodott el

-          Tessék? Dehogy nem! Nagyon szép, éppen ezért nem lenne jó ötlet…

-          Mi? Azonnal fel kell venned!- tolt vissza a fülkébe én, pedig végre belebújtam ebbe a gyönyörűségbe. Már csak a fűzővel voltak gondok. Féltem, ha megkérem, hogy segítsen az irtó olcsó húzásnak tűnne, de egyedül képtelenség lett volna megoldani. Mintha csak a fejembe látna megszólalt kintről:

-          Szólj, ha segítség kell!

-          Hát…- húztam el a függönyt és közben erősen tartottam a ruhát, hogy le ne essen rólam. Láttam Bill meglepett tekintetét, míg végig mért majd gyorsan rendezte is vonásait.

-          Fordulj meg!- utasított fegyelmezetten én, pedig engedelmeskedtem. Félre tolta a hajamat így a hátam szabadon maradt. Kirázott a hideg mikor véletlenül hozzá ért hűvös ujjaival a bőrömhöz. Ő is megtorpant egy pillanatra majd sóhajtott egyet.

-          Elnézést!- mondta

-          Semmi baj!- mondtam elvörösödve

Mikor végzett a fűzővel hozott pár gombostűt és elkezdte bevenni a ruhát.

-          Mit csinálsz?- néztem a tükörből mit művel

-          Kicsit bő. - mondta egy tűvel a szájában

-          És miért igazítod rám a ruhát?

-          Lenne kedved ezt felvenni a bálon?- mosolygott rám édesen

-          Én… - vesztettem már megint el a fejem mosolyától és csak hebegtem- Nekem nincsen ennyi pénzem! –húztam végig kezem a ruhán

-          Nem is kell!- tette le a tűket és rám nézett- Ajándék!

-          Nem! –utasítottam vissza- Nem kell nekem ilyesfajta drága ajándék.

-          Ez nem drága!- tette fel a kezeit

-          Nem?- ráncoltam homlokom hihetetlenkedve

-          A tanítványomnak bármit!

-          Akkor sem fogadhatom el!- ingattam a fejem

-          Na, ide figyelj, ezeket a ruhákat, hogy elkészítsük őket csak az anyagért fizetünk, ami nem sok. Csak azért kerülnek sokba a ruháim, mert egyediek, semmi másért!- fogta meg a kezem

-          Ez mit sem változtat a valós árán… - mosolyodtam el magam

-          Neked szeretném adni!- mondta nagy csillogó szemekkel, amiknek nem lehetett ellenállni

-          Köszönöm. –bólogattam hálásan

-          Nem tesz semmit!- mosolygott rám széles vigyorral majd tovább tűzdelte a ruhát…

Már megint ez a pillanat volt az. Hosszan néz és én épp úgy teszek, mint ő. De ezen a napon én eszméltem fel előbb.

-          Bill, mindent köszönök. – mondtam szomorkásan tudva, hogy most megint nem látom legalább 12 óráig

-          Szívesen Hayley. – mondta ő is épp olyan bús hangon, mint én. Kinéztem a szélvédőn és láttam, ahogyan zuhog az eső. Sötét volt oda kint, ahogyan annak lennie kell tavasszal este 7órakkor.

-          Menned kéne… már csak fél óráig van vacsora.

-          Van a hűtőben ennivaló, úgy is azt terveztem ma, hogy főzök.

-          Akkor viszont azért kellene bemenned. - erősködött

-          Tudom. – bólintottam nagyokat sóhajtozva és felvettem a kapucnim

-          Hát akkor… - minden este végig játszottuk ezt a műsort, amit már kicsit sem viseltem jól, ezért gyorsan le akartam zavarni az egészet, így hirtelen közbe szóltam.

-           Szia Bill, aludj jól. – majd kipattantam az autóból. Leszegett fejjel siettem a bejárat felé, mikor meghallottam a nevemet.

-          Hayley! – csapta be maga után Bill a kocsi ajtót és miközben felém sietett ő is magára vette a pulcsija kapucniját.

-          Igen? – lepődtem meg ezen a reakción és a lábam nem vitt tovább

-          Nem hagytad, hogy befejezzem! – lépett fel ugyan arra a lépcsőfokra, amin én álltam és így egy fejjel magasabb volt nálam.

-          Akkor mond el! – néztem kilógó fekete haját, amit eláztatott az eső

-          … aludj jól Hayley, holnap találkozunk. – mosolyodta el magát, lehajolt és egy puszit nyomott az arcomra. Majd megkövülten néztem végig, ahogyan visszaszáll az autójába és megvárja, hogy megtegyem még azt a pár lépcsőfokot és bemenjek a kapun. Lassan támolyogtam be a szobámba, ahol amint becsuktam magam után az ajtót a falnak dőltem és lecsúsztam a földre. Iszonyatosan jól éreztem magam a bőrömben a szívem kalapált és majd kiesett a helyéről, de ennél szebb érzést el sem tudtam volna képzelni a mai napra.

 -20. rész-

Kényszer meghívás

"Ne kérdezd, hogy miért éppen te. Ne kérdezd, hogy mi különös van benned. Nincs benned semmi különös, magamnak sem tudom megmagyarázni. Mégis - íme az élet misztériuma - semmi másra nem tudok gondolni."

Végre egy újabb hétfő reggel. 3 hét telt el a randink óta és Billel pontosan úgy állunk, mint pár héttel ez előtt. Együtt ebédelünk, sétálunk suli után és néha betérünk a kedvenc kávézónkba. Azóta sem hívott el egy újabb randira, de nem lepett meg, hiszen pontosan a tudtomra adta az első igazi randevúnk után, hogy ő nem akarja hallani miként, érzek iránta. Bár az óta meg sem említem, ezt a témát a gondolataimnak nem tudok a parancsolni. A rajongásom iránta nem, hogy alább hagyott volna, csak még inkább fokozódik, napról-napra. Tényleg nem sok hiányzik ahhoz, hogy megőrüljek, mikor nem láthatom. Egésznap arra gondolok, hogy mit csinálhat, boldog-e és, hogy él-e még egyáltalán. S mikor újra meglátom, hogy egyben van, mindig megnyugszik a lelkem. És ez a nap sem volt kivétel ez alól.

-          Szia. –mértem végig egész testét valami változást kutatva, de nem találtam.

-          Jó reggelt! –köszöntött féloldalas mosolyával

És igen! Azonnal jó lett a reggelem, vagyis az-az első órám. A hétfőt csak is egy dolog miatt nem szerettem. Ilyenkor csupán 2tanórám volt Billel. A legelső és az utolsó. Így mikor vége lett az első órámnak tűkön ülve vártam az ebédszünetet. Amely ma még idegtépőbb lassúsággal jött el. Tom ma gitárórán nagyon türelmetlen volt, ami engem is kihozott a sodromból. A zenetörténelem tanárom már az első naptól kezdve unszimpatikus volt és ezen az sem sokat lendített, hogy engem feleltetett tök váratlanul. Mondanom sem kell, hogy mennyire megizzasztott, de sikerült összehoznom egy közepes szintet. Georg változatlanul el volt kalandozva, épp, mint a múltkor és végül az angol órám nem is lehetett volna unalmasabb. Így megváltás volt mikor megláttam Billt az angol termem előtt ácsorogni. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna akkora hatással volt rám látványa.

-          Na, végre, azt hittem már sosem hagyja abba! – mosolygott rám féloldalasan

-          Ne is mond! Imád minket bent tartani a szünet első 10percében. – indultam utána a menza felé

Éppen az ebédlőben álltunk a sorban Billel mikor Denise kicsattanó örömmel betáncolt közénk.

-          Sziasztok!- vigyorgott kedves barátnőm, mint a tejbe tök

-          Szia, Denise!- köszönt Bill kedvesen, de én csak álltam ott lecövekelve, várva ebből vajon mi fog kisülni.

-          Hogy vagytok?- kezdett egyre gyanúsabb lenni

-          Kérlek a lényeget!- forgattam a szemeimet

-          Jaj, de türelmetlenek manapság az emberek!- sóhajtozott Denise majd egy mosoly kíséretében folytatta- Bill?!- fordult felé

-          Tessék?- kérdezett vissza udvariasan

-          Neked van már párod a bálra?- és nekem ebben a pillanatban le is esett mi folyik itt. Halálra vált fejjel néztem el Denise vállai felett Billre, aki szemlátomást még nem értette mire akar kilyukadni ez a lány.

-          Nincsen. –mosolygott rá egyszerűen

-          Oh… ez biztosan véletlen, de Hayleynek sincs. –kezdte a célozgatást

-          Igen ez biztos véletlen. –helyeselt, és abban a pillanatban megjelent Phil is.

-          Tudjátok elég ciki egy lánynak pár nélkül menni a bálra és gondoltam megkérem Philt, hogy vigyen el. Elvégre most szombaton lesz a bál, ha eddig nem hívott el senki már nem is nagyon fog. –nézett rám Denise vigyorogva és közelebb húzta Philt az ingjénél fogva- Bátyus elkísérnéd Hayleyt a bálba, mert úgy néz, ki senki nem akarja elhívni.

Próbáltam minél csúnyábban nézni Denisere és azzal elhallgattatni, de csak nem hagyta abba.

-          Oh, hát persze csak tudod én már Magant elhívtam és nem akarom cserbenhagyni! – színészkedett Phil

-          Jaj, hát ez nagy baj!- sajnálkozott Denise – Eszembe jutott valami! Mi lenne, ha Bill vinné el Hayleyt! –ujjongott – nos, Bill? – nézett rá

-          Persze. - bólintott Bill mosolyogva

-          Akkor ezt megbeszéltük! Órák után találkozunk! –intett Denise boldogan és elmentek Phillel

-          Kimondhatatlanul sajnálom!- néztem Billre miközben elvettük a tálcáinkat

-          Ugyan, semmi baj!- mosolygott még mindig és kihúzta előttem a „privát” asztalunknál a széket

-          Nem kell elvinned, ha nem akarsz!

-          Nem akarlak?- nevette el magát - Már 1 hónapja valami kifogáson töröm a fejem, hogy elhívhassalak…

-          Kifogáson?- kezdtem elveszíteni a fonalat

-          Nem hívhattalak csak úgy el!

-          Miért nem?

-          Hayley, egy tanár nem hívhat el a bálba egy diákot. - nézett maga elé rosszallóan

-          Ez talán benne van a házi rendben?

-          Ez egy íratlan szabály.

-          Értem. –bólogattam, de most már egy szavát sem értettem. Bonyolult személyiség volt az tuti. Mire kezdtem megemészteni, hogy nincs remény ő soha nem lesz az enyém, jön egy ilyen válasszal és újra összekavarodok.

-          Nem mintha ez bármin is változtatna, mert azért ez is enyhe kifogás, de ezt még valahogy kidumálom úgy, hogy egyikünknek sem lesz baja.

-          És mégis ki szólna meg minket?

-          Fú a diri!- biccentett fejével az éppen belépő igazgató felé viccelve, de kihallottam a hangjából, hogy ennek azért sok a valóság alapja

-          Gordon?- lepődtem meg

-          Ha tudnád mennyit hallgattam már Tom miatt, hogy diákkal csak és kizárólag tanár-diák kapcsolatot ápolhatunk…- forgatta a szemét

-          Soha nem is fordult elő?- kérdeztem

-          Velem soha.

-          De Tommal?

-          Párszor, de sosem volt komoly. Tudta, hogy meddig mehet el és, ha Gordon tudná, hogy pont én lépdesem át a határokat… - de nem fejezte be a mondatot csak megrázta a fejét

-          Csalódna benned. – foglaltam össze

-          Igen. – sóhajtott mélyet

-          Én nagyon sajnálom!

-          Észrevetted, hogy hajlamos vagy mindent magadra vállalni?- mosolyodta el magát

-          Bocsánat!- sütöttem le a szemem, mire hangosan felkuncogott, majd megszólalt a csengő.

Mivel az utolsó órám is vele volt boldogan lépdeltem ki az ebédlőből. Azt a dalt gyakoroltuk, amit még az első órában vettünk. Bill a zongoránál ült és miközben épp azzal küzdöttem, hogy kiénekeljek egy hangot, ami szerintem lehetetlen csak merengve bámult rám.

-          Mi a gond? – kérdeztem kicsit indulatosan, mert még mindig nem jött össze az-az egy hang.

-          Próbáljunk ki valamit! – állt fel a helyéről és mellém lépdelt

-          Áh, ez reménytelen! –fontam össze magam előtt a kezeimet

-          Csukd be a szemed!- mondta komolyan és elém lépett. Nagy szemeiben azonnal elvesztem és ő is csak bámult. Pár pillanatig álltunk ott, de nekem mégis óráknak tűnt.

-          Hunyd be a szemed. – suttogta, lágy hangjától megremegett a lábam és a pulzusom felgyorsult, de engedelmeskedtem. Kapkodva vettem a levegőt és alig érzékeltem a külvilágot.

-          Nyugodj meg! Lassan szívd be a levegőt. – mondta halkan és próbáltam azt tenni, amit kért. Csend lett csak a lélegzetünket hallottuk mely végre teljesen ütemes és normális volt.

-          Figyelj a füledre! - elkezdte dúdolni a dalban azt a részt, ami nem ment és vagy háromszor egymás után elénekelte.

-          Figyeltél? – susogta

-          Ühüm. –bólogattam csukott szemmel

-          Rendben! –hallottam amint nagy levegőt vesz majd hozzá ért a bőrömhöz, meglazította magam előtt összefont kezeimet, mely magától engedelmeskedett és lehullott magam mellé.

-          Nyisd ki a szemed!- lassan nyitottam ki a szemem és ő még mindig ott állt előttem komoly szemekkel nézve

-          És most?- remegett meg a hangom

-          Menni fog!- ösztönzött és megfogta a kezem. Ez volt az első igazi testi kontaktusunk a bemutatkozó kézfogást leszámítva. Puha bőre volt és meleg tapintása. A lélegzetem megint csak elfulladt, de össze kellett szednem magam. Elkezdtem énekelni, a kottát már kívülről fújtam. Tudtam ki kell énekelnem azt a nyavalyás hangot ezek után, ezért megint csak lehunytam a szemeimet. Nagy meglepetésemre sikerült! Mosolyogva nyitottam ki a szemem, Bill még mindig fogta a kezem és elég határozottnak tűnt mikor tekintetünk találkozott.

-          El kell jönnöd ma velem valahova! – mondta

-          Rendben!- taglózott le soha nem látott elszántsága, majd elengedte a kezem

-          Ügyes voltál!- mondta az óra végeztével

-          Köszönöm. – pirultam el dicsérete hallatán

-          2óra múlva a kapuban?

-          Nekem tökéletes!- mosolyogtam rá és ő is elmosolyodott a kedvenc Billes mosolyán