jessyblog

 -19. rész-

Nem akarom hallani

Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.

Mikor végzett a tárlatvezetéssel, eszembe jutott valami.

-          És mi lett David-dal?- jutott eszembe a meneger

-          Neki köszönhettük, hogy befutottunk és az óta is ő a menegerünk. –mondta Bill nagy alázattal

-          Nektek mégis minek az még?- lepődtem meg

-          Hát ugye, ha piacra kell dobni egy kollekciót nem, árt. Tom üzletel ahhoz is szükséges. Georg egy elég híres éttermet vezet, Gustav pedig sport márkát reklámoz és akkor is kell egy jó meneger, ha üldöz a múltunk. Ugyan visszavonultunk, de még a mai napig jelennek meg a magán életünkről szóló cikkek újságokban, sőt az sem ritka, hogy mi vagyunk a címlapon.

-          Ezeket a dolgokat nem is tudtam… - mondtam bocsánat kérően

-          Ezért is mondtam. –nézte a padlót- velem nem jársz jól Hayley! Semmilyen szempontból sem!

-          Ahhhjj… Bill azt hittem ezen már túl vagyunk! Már régen nem érdekel, hogy ki is voltál te! Nekem nem számít. –magyaráztam meg neki

-          Nem számít? –hihetetlenkedett dühösen izzó szemekkel- Ezt ne mond, csak ezt ne! Igenis számít Hayley! Számít, hogy 7évvel idősebb vagyok, számít, hogy a tanárod vagyok, számít, hogy ismert ember vagyok, és igenis számít ki voltam, mert most is pontosan az vagyok. Bármikor rád szállhat a sajtó, csak mert te eljöttél velem ide.

-          Nem érdekel! –ellenkeztem, mint egy durcás kisgyerek – Te komolyan nem értesz? Túl késő már ezen gondolkoznom.

-          Hayley… - ingatta a fejét lehetetlenkedve

-          Bill, nyilvánvaló, hogy csak én érzek így, de mikor veled vagyok… - nem tudtam van-e elég bátorságom kimondani, de meg kellett próbálnom megértetni vele mit is érzek valójában

-          … akkor úgy érzed, mintha felragyogna a nap? Hogy végre értelme van az életednek? –fejezte be a mondatom, ami inkább vallomásnak hangzott tőle

-          Úgy. – bólintottam csillogó szemekkel

-          A fenébe! –nyögött fel fájdalmasan

-          Mi a baj?

-          Hayley, az egy dolog, hogy én szenvedek, de még rosszabb, hogy téged is belekevertelek!- emelte rám a tekintetét – Nem akarom hallani, hogy te is így érzel! –olyan volt, mint egy szívlövés, hideg és fájdalmas – Ez nem helyes és nem is biztonságos számodra. Fel tudod fogni? – kérdezett szikrázó pillantással

-          Nem! –makacskodtam

-          De én komolyan beszélek! –nyögött fel

-          És én is! Nem érdekel, hogy ki vagy és, mint mondtam: már túl késő ezen rágódnom!

Mély levegőt vett a csendben, mitől a hangja félelmetesen csengett:

-          Soha többé nem akarom ezt hallani!

A fogaim összekoccantak a hallottaktól és hátat fordítottam neki. Fogalma sem volt róla mennyire fájt, amit mondott. Túlságosan dühös voltam és elkeseredett ahhoz, hogy tovább álljam fenyegető tekintetét.

-          Mire gondolsz? –hallottam még mindig nyers hangját hátam mögül pár perc múlva

-          Vigyél haza! –fulladt el a hangom. Ő pedig lassan elém lépdelt. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom majd neki, de ezek után túl gyengének éreztem magam hozzá, hogy itt legyek.

-          Néz rám!- kérlelt bársonyos hangon, amely nagy kontraszt volt a pár pillanattal előbbihez hasonlítva.

-          M-mm. – ingattam a fejem a padlót nézve

-          Kérlek! –nyúlt az állam alá és lehajolt hozzám, így már pontosan üveges tekintetemet vizsgálgathatta

-          Te sírsz? –döbbent meg.

-          Nem én! –csuklott el a hangom és abban a pillanatban ki is buggyant az első könnycseppem, mely elárult.

-          Igazán sajnálom! –mondta engesztelően

Szélsebesen hajtottunk a kollégium felé az autópályán. Csendben néztem a mellettünk gyorsan elhaladó szántóföldeket a naplementében.

-          Hogyan döntöttél, eljössz a bálra? –próbált szívélyesebb hangot megütni

-          Muszály lesz. –görbült lefelé a szám a tájat nézve

-          Meg van már a ruhád? –érdeklődött rám nézve miközben a megengedettnél gyorsabban száguldoztunk

-          Te csak az útra koncentrálj!- szóltam rá, amin ő elmosolyodott, de úgy tett, ahogyan mondtam

-          Nem és igazából fogalmam sincs, milyen ruhában kellene megjelennem.

-          Hát a bál témája: 1 mennyei nap a pokolban… nem túl eredeti. – nézte az utat

-          Mi lenne, ha joggingba mennék?

-          Téged biztosan megnéznének!- nevetett

-          Komolyan el vagyok keseredve. - sóhajtoztam és épp abban a pillanatban hajtottunk le az autópályáról. Nem több mint fél óra alatt már a kollégium kapujánál voltunk. Nem akartam ott hagyni, még annak ellenére sem, hogy azt mondta nem akarja hallani mit, érzek iránta. Csak csendben ültünk a sötétben és én azon gondolkoztam, hogyan tudnám meghosszabbítani ezt a pillanatot.

-          Tényleg sajnálom! – állította le az autót

-          Hétfőn együtt ebédelünk?

-          Igen.

-          Megígéred?

-          Megígérem!- bólintott

-          Akkor… - mondtam kelletlenül-, szia.

-          Aludj jól! – a hangja, mint a cseppentett méz, mitől meginogtam és elfelejtettem kinyitni az ajtóm

-          Te is! – pislogtam nagyokat, hogy észbe kapjak majd kiszálltam a kocsiból.

-          Hayley! – szólt utánam

-          Igen? – fordultam vissza mohón

-          Vigyázz magadra!

-          Vigyázok! –néztem rá értetlenül

-          Szia!- mosolygott rám majd elhajtott

Keserédes szájízzel tértem vissza erről a randiról. Megértettem, hogy Bill érez valamit irántam, mely nem tudtam pontosan mennyire komoly és nem legutolsó sorban, hogy annál is távolabb állok attól, hogy bármi is legyen kettőnk közt, mint hittem. Legszívesebben bőgtem volna, de ahhoz nem voltam elég dühös. A vasárnapomon Deniset kísértem el a varrónőhöz, aki a báli ruháját tervezgette. Utáltam már ezt a ruhakérdést, de most kivételesen örültem neki, hogy valami elvonja a figyelmem.

 18. rész

Tokio Hotel

„ Jegyezd meg az élet kemény 
Egy tart minket állva, a remény, 
S ha bár a legtöbb ember gyáva 
a remény hal meg utoljára”

- De legalább azt elmondta körülbelül mire számíts? –túrta fel Denise a ruhás szekrényem egész tartalmát

- Semmit! Érted?- estem kétségbe

- Nyugi kitalálunk valamit! –válogatott a sok rongy között, és mint általában kedves barátnőmnek igaza is lett. Csak nem a ”randink” előtt fél órával, sikerült megtalálnunk a helyes viseletet. Sminkeltem egy keveset, begöndörítettem a hosszú hajamat takaros loknikba és Denise pedig az egész átalakulásomat végig asszisztálta. Mikor megérkeztem a kapuba kereken 3 órakor már Bill várt rám.

- Nagyon jól áll neked a göndör haj! –kerekedtek el szemei mikor meglátott

- Köszönöm. – bólintottam pirulva

- Akkor mehetünk? –tárta ki a fehér Audi ajtaját

- Igen! – bólintottam majd beszálltam

Mégis milyen kocsija lenne? Persze, hogy a legújabb széria Audi… Tudtam, hogy gazdag, ami nem is nagyon érdekelt, csupán azt nem értettem akkor minek dolgozik az Akadémián? Oké, biztos jól fizetnek ott is, de talán Billnek már dolgoznia sem kéne. Eléldegélhetne abból, amit rock sztár karrierje alatt megkeresett.

- És mégis hova viszel? –mosolyogtam rá

- Az meglepetés. –mosolygott vissza – Milyen zenéket szeretsz? –tekergette a rádiót

- Minden félét! – és ehhez hasonlóan telt az az egy óra, míg Bill le nem állította a kocsit egy üzlet előtt.

- Hangszer bolt? –olvastam a kiírást megrökönyödve

- Az enyém. –bólintott

- Miért nem vagyok meglepve? –néztem rá gúnyosan

- Megnézed? –mosolyodta el magát

- Még szép! –előztem meg és kinyitottam magamnál az ajtót

A bolt viszont nem volt nyitva és még csak a lámpák sem égtek, így elég sötét volt bent. Bill egy kulcscsomót halászott ki a zsebéből, majd kitárta előttem az ajtót.

-         Csak utánad! – mondta én pedig belépdeltem. Bill felkattintotta a villanyt és nekem még a szavam is elállt. Minden olyan modern színekben pompázott, mint Bill öltözéke. Gibson gitárok felaggatva a falra a szivárvány minden színében, egy élénkpiros színű zongora az üzlet kellős közepén és mögötte minden féle hangszer: ütős, vonós, fúvós, minden, ami szem-szájnak ingere.

-         Ez csodálatos! –néztem körbe csillogó szemekkel

-         Imádok itt lenni, ha ki akarok kapcsolni csak ide, jövök és minden rendben. Mikor új kollekciót tervezek akkor is csak bemegyek az irodába és teljesen magamban lehetek. –mutatott egy üvegfallal elválasztott kis szobára

-         Ez, de jó!- nyitottam be a szobába, ahol egy nagy íróasztal volt tele vázlatokkal. A polcokon pedig nagy díjak: a legjobb előadó, a legjobb zenekar, a legjobb videó klip, arany lemez, platina és még sorolhatnám. A feketére festett falon színes képek lógtak. Nem volt nehéz kitalálni, hogy még a Tokio Hotel korszakból. Épp olyan volt, mint egy fotó album. A legelső kép még mikor mind a négyen 13-14 évesek lehettek, a következőn már sokkal divatosabb cuccokban virítottak egy klip forgatásán és ez így ment sorba egészen egy nagyobb koncert képig. Nagyon meglepődtem azokon az arcokon. Megviselt, fáradt, túlhajszolt és elkeseredett. Míg a többi képen csillogó szemekkel néztek a kamerába, itt teljesen megváltoztak. És akik a legaggasztóbban néztek ki az Tom és Bill volt. Tom éppen a gitárját tarja a kezében és Billre néz nagy karikás szemekkel. Bill pedig a tömeget nézi remény vesztett pillantással, több réteg sminkkel az arcán és kórosan lefogyva. Habár mindegyikük márkás ruhában feszítettek tökéletes arccal ők még sem boldogok. Pontosan úgy festettek, mint a bábuk. Ijesztő volt ezt nézni, és tudtam ez volt az a pillanat mikor mind összeomlottak.

-         Az ott az utolsó koncert. –sóhajtott fel és én azonnal gyönyörű arcát vizsgáltam, amely szomorúan tekintett a képre.

-         Hiányzik?

-         Részben. Az utolsó pár hónap biztosan nem, de az előtte lévő jó pár mindig is hiányozni fog.

-         Mesélj nekem arról milyen volt! –kérleltem, először zavarodott tekintettel nézett rám majd elmosolyodta magát és bólogatni kezdett

-         Az első 3évünk arról szólt, hogy megemésszük az ismeretséget. Gondolj bele, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennybe jutnál. Lebegtünk és próbáltuk felfogni mekkora mázlisták vagyunk. Buliztunk, csajoztunk és éltünk a mának, mint egy rock sztár. Aztán 18évesen elkezdtük felfogni, hogy ez már a mi életünk. Új slágereket írtunk, videó klipeket gyártottunk és turnéztunk, de az egyensúly megmaradt: munka, pihenés, szórakozás. Kezdett kialakulni az egyéniségünk. Ez az időszak volt a csúcs!- mesélte csillogó szemekkel

-         Milyen a színpadon állni?

-         Annál felemelőbb érzés nincs is!- nézett rám mosolyogva - Mikor több ezer ember érted sikítozik, tapsol, veled énekel, egyszerűen leírhatatlan! – ecsetelte majd tekintete elkomorult és nem mesélt tovább

-         Kérlek, folytasd! Kíváncsi vagyok!- és folytatta is:

-         Mígnem beütött a bomba! A menegerünk lebetegedett és a helyére felvettünk ideiglenesen egy helyettest. Azt hittük csak pár hétről van szó, de abból fél év lett. Mire David a menegerünk visszatért az egész ütemterv el volt szúrva. Több turné között nem volt elég szünetünk, mint amennyit megszoktunk és szükséges lett volna. Persze David azonnal intézkedett, de sok pénzt buktunk volna, ha átalakítjuk az előre leszervezett programokat. Ez indította el a lavinát, ami után nem volt megállás. Egész egyszerűen túl terheltük magunkat, ami miatt minden naposak lettek a veszekedések a vége felé már néha egymásnak estünk. Egyikünk se volt önmaga. Lassan a napjaink kezdtek egymásba folyni és olyanok lettünk, mint a robotok. Nem éreztünk semmit és nem is élveztük, már amit csinálunk.

-         Szóval ezért lett vége. –szóltam közbe

-         Nem teljesen… igazából az csapta ki a biztosítékot mikor elájultam. –ült le az asztal szélére és én is így tettem

-         Elájultál? –ijedtem meg

-         Nem ittunk, nem ettünk, alig aludtunk és sok volt a stressz. –rántotta meg a vállát – Visszagondolva nem is csoda, hogy az egészségünk is ráment. Folyamatosan szédelegtünk és miután elájultam elvittek minket kivizsgálásra. A doki azt mondta, hogy vegyük lejjebb a tempót és elküldött pszichológushoz, aki pedig megállapította, hogy a végkimerülés szélén állunk. Akkor avatkoztak be anyáék. Bár végül a mi döntésünk volt, de segítettek nekünk kimondani, hogy szünetet kell tartanunk. –sóhajtott fel

-         Nem, mintha nem örülnék neki, de, hogy lett belőletek tanár?

-         Hát igen… miután bejelentettük, hogy szünet a média azonnal ránk szállt. Nemhogy nyugtunk lett volna, még nagyobb felfordulásba cseppentünk. Interjúkra, show-kba járkáltunk nap, mint nap. Egyszerűen nem hagytak békén minket, míg anyu és Gordon ki nem állt a tömegek elé és el nem mondták, hogy pihenés kell nekünk, hagyjanak békén, hogy így nekünk is jobb lesz… az elején nem nagyon jött össze, de pár hét múlva leszálltak rólunk.

-         Még mindig nem értem, hogy lettél tanár! –ingattam a fejem

-         Mert sosem hagyod, hogy befejezzem! –mosolyodta el magát

-         Oké, néma vagyok. Csak itt ülök, és nagyon csendesen pislogok. –raktam cipzárt a számra mire elnevette magát majd tovább mesélt:

-         Ám ezek után belevetettük magunkat a pihenésbe. Hónapok teltek el úgy, hogy mi semmit sem csináltunk és ez még rosszabb volt, mint mikor túlstrapáltak minket. Még gyerekek voltunk mikor már rendesen dolgoztunk és így nőttünk fel, hozzánk tartozott a munka és a zene. Olyan volt, mintha egy halnak mondanád, hogy ne ússzon, teljes képtelenség. Altatókon éltünk, terápiákra jártunk, de úgy éreztem én legalábbis, hogy elvették az életem. Ekkor drukkoltak elő anyáék az ötlettel, hogy segítsük ki őket és dolgozzunk az iskolájukban így foglalkozhatunk a zenéléssel, nem terheljük túl magunkat, pihenhetünk és olyanok lehetünk, mint a normális emberek. Végül igazuk is lett. Fél évig jártunk tanárképzőre és 3éve kezdtünk el tanítani.

-         Miért nem mentetek vissza az óta? –tettem fel a kérdésem mikor nem mesélt tovább

-         Mert ez az élet jobban bevált, mint az előző. –mondta, de kicsengett a hangjából, hogy ez nem éppen így van

-         Féltek? –kérdeztem és ő meglepett fejjel szemezett velem

-         Én félnék. –bólintott őszintén

-         A rajongók miatt? Attól tartasz, hogy nem fogadnának el titeket? –megint csak az elevenébe találtam láttam az arcán

-         Túl sok idő telt el. Mindennap tele van a postaládám rajongói levelek százaival, de nem tudom ez egy újabb turnéhoz elég lenne-e…

-         Pedig szerintem lenne rátok kereslet! Higgy nekem! Én látom, hogy mi megy a suliban! Ti kicsit sem lettetek kevésbé híresek attól, hogy visszavonultatok! –próbáltam felvidítani, de igaz is volt, amit mondtam

-         Kössz Hayley. –tette rá kezét az enyémre az asztalon és felpattant egy szikra, mitől azonnal elhúzta a kezét. Olyan melegség járta át az egész testem, hogy attól féltem lángra kapok.

 -17. rész-

1 hónap a bálig

" Mindenki keres valamit. Valamit, ami mindent teljessé tesz. Ezt a legkülönösebb helyeken találod meg; a szerelmed szemében, a legmélyebb barátságokban, mások szavaiban… egy egyszerű szóképes megnevettetni vagy megríkatni. Mikor megtalálod ezt a különleges dolgot, repülni fogsz szárnyak nélkül "

Az órák, a napok, a hetek pedig csak úgy teltek. Billel attól kezdve majdnem minden délután együtt lógtunk, persze csakis úgy, mint két kedves ismerős. Vicces volt ebbe belegondolni a tanárom, aki egy kedves ismerősöm… ez a meghatározás több volt, mint mókás. Pláne azért, mert én többet éreztem iránta, bár azt az érzést sem lehet definiálni, épp úgy, mint a kapcsolatunkat. Észre se vettem és eltelt egy hónap. Itt a március és a vészesen közeledő tavaszi bál, ameddig alig egy hónapunk van. Nem kötelező elmenni, de Denise mindenáron el akar rángatni, és amit ő akar az általában teljesül. Tehát nem kell elmennem, de muszály elmennem. A bálra, pedig három dolog elengedhetetlen: ruha, tánctudás és partner, amiből nekem még egyik sincs meg. Oké az első kettőt még csak megoldom, de mi lesz a párommal? Nekem nincs senkim és igazából nem is nagyon akarok bárkivel is megjelenni…

-          Na és tudod már kivel mész? –kérdezett Bill kíváncsian ebéd közben a mi „privát” asztalunknál, amit Denise nevezett el, azért mert az óta is csak ketten eszünk elkülönülve mindenkitől, vagyis szerinte.

-          És te kivel mész? – próbáltam terelni, mire felhúzta egyik szemöldökét

-          Kivel menjek? – kérdezett vissza kihívóan előre hajolva

-          Kivel szeretnél?- hajoltam én is közelebb, de ő pár pillanat múlva reflexszerűen vissza is húzódott

-          Eljössz velem ma délután? – kérdezett

-          Volt már olyan, hogy nem-et mondtam?- forgattam a szemeimet

-          Nem baj, azért még néha reménykedek. –vonta meg a vállát

-          Pedig igazán nincs semmi esélyed. – álltam fel azonnal mikor meghallottam, hogy csengettek az ebédlő egy emberként fordult meg utánunk mikor kiléptünk együtt az ebédlőből. Már egyáltalán nem zavart, ha megnéztek! Jól mondta Bill, ezt meglehet szokni egy idő után. Ez a napom katasztrofális volt. Denisel egy szót sem bírtam rendesen váltani, mert egész idő alatt a ruhája megtervezésével volt elfoglalva. Philel, pedig azért nem lehetett kommunikálni, mert egy helyes lányt akart elhívni a bálba és az folyton kikosarazta őt, így ő terveket szövögetett. Az egyetlen ember Bill volt, aki nem őrült bele a bál szervezésébe és, akivel jóformán normálisan lehetett beszélgetni. Ezért a délutáni sétánk üdítően hatott ez után a nap után.

-          Nyugodj meg, ilyenkor még a tanárok is bezsongnak! Ne tudd meg mi volt ma a tanáriban! –nevetett miután kiléptünk kedvenc kávézónkból

-          Csupa fül vagyok!

-          Herr Wolke a fejébe vette, hogy elhívja Frau Günthert a bálba és ma reggel egy bonbonnal a kezében bemasírozott a tanáriba. Elvileg már több mint 3 éve próbálkozik hiába. –tette hozzá majd folytatta – Szóval letette az asztalára a csokit, amire ráírta, hogy: „eljönne velem a bálba?”, de a nevét elfelejtette leírni a cetlire. Frau Güntherről pedig kiderült, hogy Herr Jonasonért van oda, azt hitte ő küldte és igent mondott neki. Szegény Jonason pedig semmit nem értett bambán bámult rá és meg se bírt szólalni, ezért a nő megsértődött. Elvileg bezárkózott a tanári mosdóba és végig sírta az első szünetet. Végül ezt meghallotta Wolke. Elmondta, hogy ő küldte a bonbon-t és, hogy nagyon sajnálja a félre értést. Jonason udvariasságból elhívta Günthert, ő igent mondott neki másodjára is, Wolke pedig hoppon maradt és megtanulta, hogy máskor írja rá a meghívóra a nevét is. –mosolyodta el magát Bill

-          A fizika tanár oda van a matektanárnőért? –nevettem el magam a történetén

-          Én is csak ma tudtam meg! –nevetett velem

-          Tehát a tanárok is mehetnek valakivel?

-          Igen. –nézett rám gyanakvóan

-          Nem válaszoltál egy kérdésemre délben.

-          Igen? –kérdezett

-          Te elhívtál már valakit a bálra? –néztem rá és közben majd kiesett a szívem az izgalomtól

-          Nem.

-          Értem! –könnyebbültem meg

-          Te sem válaszoltál az én kérdésemre! Elhívott már téged valaki?

-          Nem.

-          Az pedig lehetetlen! –ingatta a fejét

-          Igazat mondok! –néztem rá mérgesen, amiért meghazudtolt

-          Nem értem én ezeket a srácokat! –jelentette ki a szemembe nézve, mitől elpirultam

-          Miért?

-          Mert egy ilyen lányért bárki eladná a lelkét is. –nézte az utat kissé szomorkás hangon

-          Bárki? –kérdeztem vissza

-          Bárki. –bólintott cifrán rám nézve a kapuban

Ez után meg sem tudtam szólalni, csak csendesen figyeltem tökéletes arcát, amit még ennyi idő alatt sem tudtam megszokni. És megint csak egy újabb hét vége. Régen imádtam a pénteket, mert az azt jelentette, hogy jön a két napos pihenő, amit nem kell tanulással és korán keléssel tölteni. De mióta a Rockschool Akadémiára járok ez épp az ellenkezőjére fordult. Utáltam ezt a napot, mert utána két teljes napot kellett kibírnom Bill nélkül. Ilyenkor próbáltam lefoglalni magam minden féle szabadidős programokkal, de rendesen sosem jött össze. Vasárnapra már majdnem megzakkantam, és mikor hétfőn végre megláttam, nem tudtam vele betelni. Szomorúan néztem fel rá erre gondolva, amit nem hagyott szó nélkül.

-          Mi a baj?

-          Péntek van. – sóhajtottam fel bús komoran

-          Oh… - láttam rajta, hogyan jut el agyáig a felismerés és az ő arcára is kiült a komorság

-          Nem kell véletlenül holnap bejönnöd valamiért?

-          Igazából nem találnék rá semmi okot sem. –ingatta a fejét fájdalmasan

-          És csak úgy véletlenül nem jöhetnél át hozzám?

-          Nem lehet Hayley.

-          Mert észrevesznek? – kérdeztem

-          Csakis azért! – biztosított, hogy nem miattam

-          Nagy kár. – néztem a földet szomorúan

-          Holnap elviszlek valahová! – hallottam hangján, hogy végül a számára rosszabbik énje nyerte a saját magával vívott csatát

-          Komolyan? – kaptam rá tekintetem

-          Persze csak, ha nincs ellenedre. –mosolyodott el boldog arcom láttán

-          Nincsen! –élénkültem fel

-          Akkor, holnap 3-kor a kapuban?

-          Oké!

-          Menned kellene!- mondta több percnyi szemezés után

Nem szerettem mikor ezt csinálta, és ez kezdett a szokásává válni.

-          Megyek. –sóhajtottam fel

-          Holnap látlak! –kacsintott egy féloldalas kedvenc Billes mosoly kíséretében

-          Szia! – intettem és megvárta, míg bemegyek a kollégiumba

Nem tudtam mi van velem, de onnantól, hogy elváltunk olyan volt, mintha egy felhőn lebegtem volna tovább a szobámig. A nap hátra lévő részét zenéléssel és vigyorgással töltöttem, ami letörölhetetlen volt.

 -16. rész-

Ő a legjobbat érdemli

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Tudtam mikor újra meglátom elvesztem a fejem, de erre valahogy mégsem lehet felkészülni rendesen.

-          Helo. – köszöntött a falnak dőlve

-          Szia… - halt el a hangom mikor megláttam tökéletes arcát

-          Nem fogsz így fázni? –nézegette vékonyka kabátomat

-          Remélem! –fontam össze magam előtt kezeimet

-          Bár nagyon tetszik a ruhád! –bólogatott elismerően

-          Ohhh… - pirultam el- Ez egy divattervezőtől igazán nagy dicséret… és te sem nagyon panaszkodhatsz! –mutattam rá mindig divatos öltözékére

-          Köszönöm. –mondta kurtán és tudtam valamit megint nem helyesel –Menjünk! –tette hozzá

Egy darabig el voltunk a gondolatainkba meredve, mígnem egy csodás kávézó előtt meg nem állt Bill.

-          Igazán elegáns hely. –néztem körbe az asztalnál ülve

-          Az. Nem nagyon szeretem az ilyen helyeket, de nagyon finom itt a kávé, a sütikről nem is beszélve! –mosolyodott el végre mire én is fellélegeztem

-          Süti? Már megint? –nevettem el magam

-          Édes szájú vagyok. –jelentette ki a hasát fogva

-          Mit hozhatok? –jött oda egy korban talán pont hozzám illő pincér fiú

-          Mit kérsz? –nézett rám először Bill

-          M… - néztem bele az itallapba és találomra választottam egyet

-          Igazán jó választás egy ilyen hideg napon! –mosolygott rám kajánul a pincér, ami még Bill figyelmét sem kerülte el, én persze azonnal vörösen izzó arccal az asztalt kezdtem bámulni.

-          Köszönöm. –hebegtem és vártam, hogy elmúljon pirosságom

-          Egy cappuccinot kérek sok habbal. –mondta Bill kimérten, mire felkaptam a fejem

-          Máris hozom! –mosolygott a fiú és elment. Láttam, ahogyan Bill állkapcsa megfeszül, majd elenged, mikor rám emeli tekintetét.

-          Milyen napod volt? –érdeklődött udvariasan

-          Köszönöm, igazán jó! –de ekkor szöget ütött a fejembe a Georggal való órám – Georgnak nem tudod véletlenül mi baja volt?

-          Nem tudom… nem említette, miért? –keltettem fel kíváncsiságát

-          Csak tudod elég fura volt ma.

-          Ezt nem értem! ő–rázta a fejét

-          Eléggé elkalandozott volt ma…

-          Piszkált? –jött rá végül a lényegre

-          Hát… nem teljesen, bár kicsit idegesítő volt.

-          Gügyén bámult ugye? – nézett rám fancsali képpel, mire megrántottam a vállam – Velem is ezt csinálta ma. - forgatta a szemeit –Elnézést kérek az ő nevében is!

-          Jajj, dehogy! Semmi gáz!

-          Ma még tuti elkapom! –ingatta a fejét

-          Ne mondj neki semmit, kérlek! – és abban a pillanatban meg is érkezett a kávénk. A pincér fiú megint csak végig mért egy csábos mosoly kíséretében és még hozzá tette kizárólag rám nézve, hogy:”egészségemre!”- még az ütő is megállt bennem mikor Bill arcára néztem. Igazán rideg tekintettel mérte végig újra a pincért, majd rendezte arcvonásait.

-          Sajnálom! – motyogtam a bögrém tartalmát kortyolgatva

-          Szőke herceg fehér lovon. –mondta kissé lemondóan

-          Utálom a szőkéket! –biztosítottam, mire elmosolyodta magát

-          Ne sajnáld, érthető az érdeklődése! – iszogatta a kávéját

-          Ez nem igaz! –hozott újra zavarba

-          Ha 7 évvel fiatalabb lennék… - kezdte, majd abba hagyta- hagyjuk.

-          Akkor? –kérdeztem

-          Minden más lenne. – sóhajtott és kiitta a csészéje tartalmát, erre már sajnos nem tudtam mit mondani.

-          Mehetünk, ha gondolod. –mondtam neki miután én is megittam az italom

-          Menjünk! –bólintott, letette az asztalra az italunk árát megtoldva jókora borravalóval és segített felvenni a kabátom. Nem voltam hozzászokva ilyesfajta bánásmódhoz, amely folytonos zavarba hozott.

-          Mesélj nekem az anyukádról, hogy van mostanság? Hiányzik neked? –kérdezett mikor kiléptünk a szabad levegőre

-          Azt hiszem nem öli meg magát nélkülem. Túlságosan féltettem őt. –mosolyodtam el magam - Eszméletlenül hiányzik! Mindennap beszélünk!

-          Nem akarok tapintatlan lenni, de az apáddal elváltak?

-          Nem. - mosolyodtam el magam-apu meghalt még mikor kicsi voltam.

-          Oh… sajnálom!- mondta együtt érzően

-          Nincs mit! Jobb helyen van. –néztem fel az égre

-          Anyukádnak nem is volt, azóta férfi az életébe?

-          Nem. Soha. –mondtam kissé szomorkásan

-          Pedig megérdemelné! – mondta ki a gondolataimat

-          Nagyon jó ember! –bólogattam- Ő a legjobbat érdemli!

-          Kíváncsi lennék, vajon ő kit talál számodra a legjobbnak!

-          Ezt, hogy érted? –néztem rá nagy szemekkel

-          Nem számít.

-          A te apukáddal mi történt? –tereltem a zavarba ejtő témát

-          Elváltak anyuval mikor Tommal kicsik voltunk. Néha felbukkan, de csak hátsó szándékkal. –mondta tárgyilagosan

-          Sajnálom. –néztem a földet bambán

-          Mi így nőttünk fel, megszoktuk és ott van nekünk, Gordon apának. Igazán jó fej! Nagy szerencsénk van, hogy ő anyu társa. –mondta boldogan

-          Igen. Nap, mint nap látom, milyen rendes férfi.

-          Az. Megérkeztünk! –állt meg a kapu előtt, megint ott tartunk ahol tegnap. Valahogy nem akaródzott nekem onnan elmenni, ahol ő ott volt. Tudtam, hogy szánalmas vagyok, de nem akartam úgy ott hagyni, hogy ne mérjem végig újra arcát. Kellett az emléke a holnapomhoz. Az állától indultam felfelé, majd rátértem a szája alatt lévő anyajegyére, aztán a szép ívű ajkaira, orrára és utoljára hagytam a szemeit. Rápillantottam és elvesztem csokoládé barna szemeiben, amely épp úgy pislogott rám, mint én ő rá. Óráknak tűnő percekig álltunk ott egymást bámulva és végre egy pillanatra sem jöttem zavarba.     

-          Akkor holnap. –mosolyodta el magát megtörve a csendet

-          Igen. –bólogattam

-          Szia.

-          Szia.

 -15. rész-

Ez már tényleg randi!

" A szerelem olyan, mint a víz. Beleeshetsz, akár bele is fulladhatsz… mégsem tudsz élni nélküle! "

Kíváncsian nyitottam be a Billel való közös órámra másnap reggel. Csak ült a zongora előtt és egy vidám dallamot játszott. Annyira sok energiája volt és nem tudtam honnan szerzi.

-          Jó reggelt! –zavarta meg eszmefuttatásom

-          Neked is! –eszméltem fel

-          Gyönyörű napunk van, nem? –mosolygott rám azzal a bizonyos mosolyával, aminek már az első alkalommal a rabjává váltam

-          Tényleg szép! –néztem ki az ablakon, amely a hó fedte udvarra nézett

-          Gondoltam ma valami lazábbat veszünk! –adta a kezembe a kottát, de egy másodpercre se hagyta abba a mosolygást, amely engem is mosolyra bírt

-          Ennek most nagyon örülök! – vettem a kezembe a kottát és dúdolni kezdtem

Ma nagyon könnyen ment a munka, nem úgy, mint tegnap. Minden eddigi ellenszenvünk és haragunk elszállt. Nem tudtam meddig tart ez az időszak, de ki akartam használni.

-          Ügyes voltál ma! –mondta az utolsó közös óránkon ezen a napon

-          Köszi! –mosolyogtam rá mikor kiléptünk a teremből a menza felé véve az irányt

-          Velem ebédelsz? –nézett rám megint azzal a megütközött nézésével

-          Csak, ha szeretnéd. –vontam meg a vállam

-          Bár azt mondhatnám, hogy nem. –mondta búskomoran

-          Nem kötelező! –néztem fel rá

-          De sosem volt önkontrolom –tárta ki előttem az ajtót

-          Mondanám, hogy ezt nagyon sajnálom, de nem lenne igaz. –sétáltam be alig észlelve a rám szegeződött szemeket

-          Jajj, Hayley! –rázta a fejét sóhajtozva és Tom felé intett, aki már szokásos asztaluknál ült a Billnek kihagyott hely mellett. A szemem sarkából láttam, ahogyan Tom felvonja, szemöldökét majd rosszallóan néz Billre és kifújja a levegőt. A mi asztalunk felé is eltekintettem, ahol Denise méregetett mosolyogva, mire én is elmosolyodtam magam, de magam elé próbáltam nézni, nehogy más is észrevegye lelkesedésem. Beálltam a sorba és Bill is szorosan mögöttem sétálva követett. Éppen, hogy kikértem a vizem egy naranccsal, Bill azonnal hozzá tette:

-          És 2 sajtos pizza szeletet, Colát és 2 csokis sütit. Mennyivel tartozom? –mosolygott ellenállhatatlanul a büfés nénire, aki csak nagyokat pislogott. Tudtam én, hogy ez a mosoly nem csak engem kápráztat el! Igazából kicsit örültem is ennek a felfedezésnek, legalább nem vagyok egyedül!

-          Bill, hagyd csak!- mondta az őszülő néni

-          Jajj, dehogy! – tett le Bill a pultra jóval több pénzt majd megfogta a tálcát és egy üres asztal felé vette az irányt. Ám én csak megkövülten álltam még mindig a sor elején és néztem utána. Észrevette, hogy nem követem, letette a tálcát az asztalra és visszasétált hozzám, kíváncsi arccal.

-          Nem jössz?

-          Én… - néztem fel rá nagy szemekkel

-          Igen? –mosolyodta el magát és kicsit arrébb húzott, hogy ne tartsam fel a sort nem, mintha nem mindenki minket bámult volna, de így azért megvolt a látszat.

-          Nem fizethetsz helyettem! –suttogtam, hogyha lehet, ne hallják a hallgatózók

-          Miért nem? –nézett rám hihetetlenkedve

-          Mert nem és kész. –néztem rá mérgesen

-          Mi lenne, ha leülnénk és megbeszélnénk? –nézett körbe ő is csendesen

-          Jó. –bólintottam és Bill után mentem és ő kihúzta előttem a széket, mint mindig

-          Ezt ne! –szóltam rá

-          Miért? –nézett rám kérdőn

-          Így is mindenki minket néz… - ültem le ő pedig betolta a székem

-          Csak azért nem leszek bunkó, mert ádáz szemekkel kémlelik minden lépésünk!

-          Mennyibe került az én részem? –hagytam rá

-          Nem tudom, nem kaptam blokkot. –vonta meg a vállát

-          Azt hiszed most nyertél, igaz? –néztem szája szegletébe megbújó gúnyos mosolyát hunyorítva

-          Eszembe se jutott ilyesmi!- és szélesebben elmosolyodta magát

-          Ne vedd tolakodásnak, de minek neked 2 szelet pizza és süti? –kezdtem gyanakodni

-          Nem csak nekem! –intett felém fejével jelentőség teljesen

-          Tessék? –rökönyödtem meg- na, nem!

-          Csak az én kedvemért! Kérlek! –nézett rám a szempillái alól és ott végem volt… hírtelen keltek életre bennem a pillangók és repdestek a gyomromban, a fejem lüktetett és a szívem majd kiesett úgy tombolt.

-          Hogyan? –pislogtam nagyokat

-          Egyél velem! –mondta kérlelő hangon apró mosollyal

-          Eszem… - kamilláztam bólogatva

-          Jó étvágyat! –mosolyodott el féloldalasan én pedig próbáltam összeszedni magam és beleharaptam a pizzámba

-          Milyen órád is lesz? –nézett rám Bill miután megebédeltünk és csak ültünk egymással szemben a zajos ebédlőben

-          Zongora.

-          Georg nagyon jó tanár és vicces! –nézett el az asztaluk felé, ahol Georg ült és éppen egy uborkadarabot próbált kibányászni a szendvicséből

-          Az. –nevettem el magam ügyetlenkedését nézve

-          Ma lenne kedved találkozni?

-          Persze! –vágtam rá- Hol?

-          Ahol tegnap?

-          Sétálunk? –kérdeztem

-          Van erre felé egy jó kis kávézó, gondoltam beülhetnénk oda, ha neked jó? !

-          Igen, hánykor? –próbáltam kicsit közömbösebbnek látszatni magam

-          5óra megfelel? fél 7-kor már sötétedik és vacsorára visszaérünk, mint tegnap.

-          Oké. –és abban a pillanatban be is csengettek

-          Menjünk! –tolta be a tálcánkat a helyükre és kinyitotta előttem az ajtót mikor kiléptünk a folyosóra, majd elkísért a termemig.

-           Akkor a kapuban. –néztem fel rá

-          Ott leszek! –bólogatott mosolyogva én, pedig benyitottam a termembe.

Georg egész idő alatt kissé elvarázsoltan játszott a zongorán. Néha pedig vigyorogva fürkészte az arcom. Az óra végére pedig csak egyre irritálóbb lett.

-          Ez most már hivatalosan is egy randi!- sikongatott Denise a szobámban

-          Héhé! Mindenki meghallja! –csitítgattam

-          Nagyon bejön neked! –vigyorgott rám, ami okán én is elnevettem magam

-          Fogd be, és segíts! Mit vegyek fel? –álltam be a szekrényem elé

-          Az a barna kis kabát nem rossz! –mutatott rá

Végül egy jó meleg gyapjú fehér hosszú ujjú, barna kis kabát, rózsaszín sál, farmer nadrág és egy fekete magas sarkú összeállítást választottuk.

-          Légy jó! –lökött ki az ajtón Denise

 -14. rész-

Nem csinálunk semmit

"Becsukhatod a szemed azok előtt a dolgok előtt, amiket nem akarsz látni; de a szívedet nem csukhatod be, hogy ne érezz. "

A torkomban dobogott a szívem mikor elindultam a folyosón. Már 1órája készülődtem a sétánkra, de még most sem éreztem magam elviselhetőnek, pláne hozzá képest nem. Mikor megláttam hanyagul az ajtónak dőlve még a szavam is elállt. Egy pillanatra megtorpantam mikor rám emelte tekintetét és ő félve nézett rám. Nagy levegőt vettem, majd tovább lépdeltem felé.

-          Szia. – lökte el magát a faltól és rám mosolygott, melytől megszűnt a világ is létezni

-          Szia… - remegett meg a hangom

-          Mehetünk? –nyitotta ki előttem a nagykapu ajtaját nevetve hangom hallatán

-          Menjünk. – pirultam el

A sétány felé vettük az irányt. Tegnap délelőtt esett utoljára a hó. Minden hófehér volt és gyönyörű.

-          Elmondod? – néztem fel rá mikor elég bátorságot szedtem össze ahhoz, hogy megkérdezzem

-          Mégis mit? – nézett le rám értetlenül

-          Mivel érdemeltem ki ezt?

-          Mondhatnám, hogy csupán a létezéseddel, de ez elég elfuserált válasz lenne… - nézett maga elé elkalandozva

-          Nem értelek. – ingattam a fejem sóhajtozva

-          Addig jó. – nézett el egy stand felé – Kérsz egy forró csokit?

-          Csak, ha te is iszol velem!

-          Akkor gyere. – fogta meg a kezem és maga után kezdett húzni

Nagyon sajnáltam, hogy ezen a napon kesztyűt vettem fel. Igaz elég hideg volt, de így nem érezhettem érintését. Elég irreálisan akartam, hogy megérintsen, ami tudtam talán sosem jön el. Megvette az italokat és az egyiket a kezembe nyomta.

-          Mesélnél még nekem az életedről? – kérdezett váratlanul

-          Mit mesélhetnék még?

-          Például, hogy volt-e barátod Eggben… - gondolkozott el, úgy látszott, mintha tartana a válaszomtól

-          Igen volt… - szomorodtam el egy kicsit Conorra gondolva

-          Gondolom, nagyon fáj neked, hogy ott kellett hagynod. Sokat szoktatok beszélni, vagy fel szokott hozzád jönni? – kérdezett

-          Jajj… nem! – mosolyodtam el magam feltételezésein-szakítottunk mikor eljöttem.

-          Ohhh. Sajnálom! – lepődött meg

-          Nincs mit! Conor a legjobb barátom és mi sosem teljesen olyanok voltunk, mint egy pár… Fura kötődés volt köztünk, de inkább csak baráti. – magyaráztam

-          Értem.

De ez a kérdés engem sem hagyott nyugodni. Nem mertem megkérdezni, de nagyon kíváncsi voltam neki van-e valakije. Reménykedtem benne, hogy nincs, de egy ilyen férfinak már, hogyne lenne? Képtelenségnek tartottam az ellenkezőjét.

-          Mire gondolsz? – rángatott ki gondolataimból ez a kérdése

-          Nem érdekes. –pirultam el a földet bámulva

-          Megőrjít, hogy nem tudom, mire gondolsz! –szólalt meg pár csendes perc után

-          Nem merem megkérdezni! – ingattam a fejem

-          Pedig igazán nem kell félned! – nézett rám bíztatóan

-          Jól van – szedtem össze bátorságomat – Neked van valakid? – néztem rá

-          Ó – mosolyodott el kérdésemen – Ezt nem merted megkérdezni?

-          Én…- kerestem a szavakat

-          Nem, nincsen. – jelentette ki

-          Az meg, hogy lehet? – lepődtem meg és neki szegeztem a kérdést

-          Valahogyan az én kapcsolataim sosem jönnek össze…

-          Elég nehéz elhinni.

-          Ezt, hogy érted?- nézett kíváncsian

-          Hát… tudod, te olyan… érdekes és tökéletes vagy, hogy… - próbáltam összeszedni magam

-          Tökéletes?- nevette el magát – Hayley, én nem vagyok érdekes és tökéletes végképp nem. – mondta fájdalmasan

-          De igenis az vagy Bill! Hisz minden nőnemű lényt elkápráztatsz, és totál beléd vannak, esve a suliban mégis úgy teszel, mintha észre se vennéd!

-          Téged is Hayley? – nézett rám átható szemekkel

-          Mi engem is?

-          Téged is elkápráztatlak?- kereste a válaszokat a szemembe nézve

-          Én… - dadogtam

-          Pontosan tudom, mi folyik körülöttem, de amit ők éreznek az nem igazi. Egyik nő sem belém szerelmes, hanem a felépített képébe rólam és, ha megismernének, igazán hidd, el kiábrándulnának belőlem egy pillanat alatt.

-          Tehát ezért nem engedsz magadhoz senkit sem közel? – csúszott ki a számon ez a kérdés

-          Túlságosan átlátsz rajtam. – nézett el más fele

-          De attól ez még nem lesz igaz! Ez egy őrültség Bill!

-          És te minek mondanád magad?

-          Egy átlagos lánynak. – rántottam meg a vállam

-          Na, látod ez az igazán nagy őrültség! – kapta felém a tekintetét

-          Hát persze…- forgattam a szemeimet

-          Minden vagy Hayley csak éppen átlagos nem! – rázta a fejét

-          Ezt ebből a fél évből szűrted le, amit azzal töltöttél, hogy minél jobban távol tartsd magad tőlem? – láttam, hogy ez a kérdés az elevenébe talált…

-          Jogos, de tudod, mégsem látod magad tisztán, pedig te aztán, figyelmes lány vagy.

-          Bár értenélek. – fújtattam

-          Én csak 5másodpercenként gondolok erre!- mosolyodta el magát–és nem véletlenül szerettem volna távol maradni tőled… igazából nem akartam ennyire feltűnően csinálni.

-          Nem akartad?- nevettem el magam-még a takarítóknak is feltűnt mennyire ki nem állhatsz!

-          Hayley, hányszor kell még, hogy elmondjam? Nem utállak! Az egészet csak a te érdekedben csináltam!

-          Akkor barátok vagyunk? –elmosolyodott a kérdésem hallatán

-          Barátok?

-          Vagy…

-          Végül is összejöhet, ha gondolod, bár nem mi vagyunk a barátság minta példái. –nevetett és visszakanyarodtunk a kollégium felé

-          Találkozunk még?- néztem rá nagy szemekkel a kapuban ácsorogva

-          Persze! Holnap reggel. –mondta, mint aki jó előre eltervezte mit fog mondani. Szomorúan szegeztem szemeimet a földre, nehogy észrevegye mennyire bántott ez a válasza, de ő egyszer csak felsóhajtott.

-          De te nem erre gondoltál. –jelentette ki mintha a fejembe látna. Azonnal rákaptam tekintetemet. –Te szeretnél még velem találkozni? –mondta ki nehezen és én bólintottam- Ugye tudod, hogy ez nem helyes? –mondta elgyötörten. Persze, hogy tudtam. Minden egyes percben eszembe jutott mikor ezernyi pillangó szárnyalt a gyomromban.

-          Tudom.

-          De te ennek ellenére is találkozni szeretnél. –csóválta a fejét rosszallóan

-          Igen.

-          Hát legyen. –sóhajtott mélyet, amitől még a lehelete is látszott a nagy hidegben

-          Tényleg? – néztem fel angyal arcára meglepetten

-          Már így is tuti, hogy kihúzom a gyufát, akkor meg már tök mindegy. –rántotta meg a vállát, de megint csak olyan fájdalmas arcot vágott

-          Ezt mégis, hogy kellene értenem?

-          Hayley pontosan tudod mire gondoltam.

-          De hisz nem csinálunk semmit! –mondtam mire elmosolyodta magát és motyogott valamit… ha jól hallottam valami olyasmit, hogy:”maradjon is így”

-          Hayley!- hallottam meg Phil hangját az üvegajtó mögül

-          Mindjárt! –intettem le Billre nézve és jól elraktározva arcát

-          Menned kell. –nézett be az ajtón rosszkedvűen, ahol Phil várt rám

-          Rá ér, megvár. –mondtam neki, nem akartam még ott hagyni

-          Ne várakoztasd meg miattam, menj csak. –de ez inkább parancsnak hangzott.

-          Rendben. –bólintottam – Akkor, szia!

-          Szia Hayley! –intett majd elindult a parkoló felé

Végig néztem, ahogyan befordul a kollégiumi épület sarkánál, majd eltűnik. Kelletlenül léptem be a kapun Philhez, aki eddig az ajtó üvegére volt tapadva.

-          Még, hogy ez semmi! –mondta fütyörészve

-          Fogd be! –böktem oldalba és megkerestük Deniset

Egész este az ikrek hülyeségét hallgattam. Néha Phil borított ki, néha legjobb barátnőm badarságai. Teljesen kikészültem, így mikor végre egyedül lehettem a szobámban csakis a pihenésre vágytam, semmi másra. Vajon Bill holnap hogyan fog viselkedni? Betartja, amit ígért? Tényleg találkozik velem az iskolán kívül is? Ezekkel és ehhez hasonló kérdésekkel tértem nyugovóra.

 -13. rész-

Kiismerhetetlen

" Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert, és csak egy dolog van, ami kizökkenthet minket a szerepünkből, s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem, és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek. "

- Tudom… igazad van. Végre beszervezted nekem a randit én pedig nem mentem el vele, de van rá normális magyarázatom… Hayley! – lengette kezét a szemeim előtt Phil – Te nem figyelsz!

- Tessék? - néztem rá mikor Bill eltűnt a folyosó végén

- Na, jó! Mi van veled?

- Bill elhívott sétálni. – néztem rá hihetetlenkedve

- Hogy mit csinált?

- Érted te ezt? Lehet csak képzelődtem! – ráztam meg a fejem

- Figyelj ez azért nem olyan meglepő, ha nem lennél a húgom legjobb barátnője már régen elhívtalak volna randizni! – mosolygott rám kihívóan

- Persze amire nem jöttél volna el mi?! – vetettem a szemére – és ez nem randi!

- Tényleg sajnálom! Elmentünk inni egyet a fiúkkal és a vége az lett, hogy jól kidőltem. Sophia tökre kiment a fejemből! – magyarázkodott

- Ohhh hát persze! Lassan 2 hete rágod a fülem azért, hogy szervezzek le vele egy mozit, most mikor végre összejött, neked kimegy a fejedből. Azért ennyire te sem vagy lüke! Valld be, hogy beijedtél! – mosolyodtam el magam felfedezésemen – a nagy Phil megijedt egy nála 1évvel idősebb csajtól! – cukkoltam

- Nem tojtam be oké? – de le sem tagadhatta, láttam, hogy tetszik neki

- Vagy csak szerelmes lennél? – ingattam a fejem mosolyogva

- Még, hogy ez nem randi… – nevette el magát

- Ne beszélj zagyvaságokat, ő a tanárom!

- Persze, de neki is van szeme!

- Hagyd már abba! – szóltam rá és bementünk az ebédlőbe, ahol Denise már tűkön ülve várt.

- Ugye nem voltál nagyon mérges? – kérdezett, ahogy oda értünk hozzá tálcáinkkal a kezünkbe.

- Túlélte. – vontam meg a vállam. A gondolataim teljesen máshol jártak. Néztem az asztalukat, de ő nem ült ott. Csalódott voltam. Vajon átvágott, vagy csak tényleg beképzeltem azt a beszélgetést? Miközben ezen, tanakodtam, fél füllel hallottam, amint Denise meglepett hangon köszön valakinek. Azonnal felkaptam a fejem és ő ott állt az asztalunkkal szemben mosolyogva. A vér is kifutott az arcomból ijedtemben.

- Sziasztok!

- Bill… - remegett meg a hangom

- Akkor, talán átülhetnél velem egy külön asztalhoz. – intett fejével egy távolabb eső üres asztalhoz mosolyogva

- Persze! – álltam fel rögtön és követtem, ahogyan átszlalomozik az asztalok között

- Ez nem szükséges, már mindenki így is minket néz! –szóltam rá mikor udvariasan kihúzta nekem a széket

- Már elegem van abból, hogy kifogástalanul viselkedjek! Talán nem húzhatok ki férfi létemre egy széket egy nő előtt? – biccentett a székemre, hogy üljek le

- Ez talán a XVI. században bejött volna, de ez manapság nem szokás. – mosolyodtam el magam figyelmességén és lecsücsültem

- Én ezt nem így látom! – rázta a fejét ő is helyet foglalva előttem

- Nos, Bill… - merengtem az asztallapját nézve- Minek köszönhetem ezt? – mutattam az asztalra

- Hát mondtam, nem, hogy a délutánt beszéljük meg?

- Ohhh… én arra gondoltam majd talán oda szólsz nekem, vagy miközben a sorban állok, ennivalóért odébb hívsz, de erre… nem igazán számítottam! – néztem fel végre erre, hogyan reagál

- Én nem akartam ilyen bunkón közölni.

- Ez rendes tőled! – pirultam el újra

- Hát akkor, ha neked még mindig jó a délután…

- Persze! – helyeseltem hevesen, amin újra szikrázóan elvigyorodott

- Délután 5 körül? 8-ra simán visszaérünk a vacsorára.

- Nekem tökéletes! – mosolyogtam

- Ezt nem kellene mondanod… velem tényleg nem jársz jól! – figyelmeztet megint komolyan

- Miért hajtogatod folyton ezt?

- Csak nézz körbe. – hajtotta le a fejét. Engedelmeskedtem és láttam miről beszél. Körülöttünk mindenki újra csak minket kémlelt, mint valami látványosságot. Még a menza is elcsendesedett.

- Azt mondtad megszoktad már!

- Én igen. – kapta fel a fejét fura válaszomra – Engem nem izgat mások véleménye.

- Engem sem nagyon! – vontam meg a vállam

- Még, hogy nem! – fújtatott ingatva a fejét

- Nem hiszel nekem? – kaptam rá tekintetem

- Nem igazán. – húzta el a száját

- Mert még nem ismersz eléggé! – mondtam dühösen

- Igazad van, tényleg nem. – nézett rám kíváncsian- Bár az emberek kiismerésében jó vagyok!

- Ezt mégis, hogy érted?

- Tudod mikor még megvolt a banda, sok ember nem pont azért akart közel férkőzni hozzánk, mert tetszett nekik a személyiségünk varázsa… - mesélte kissé fájdalmasan

- Úgy érted kihasználtak.

- Pontosan. – bólintott – ezért vagy te ilyen sovány! Kérlek, egyél már! – parancsolt rám

- Jól van már, eszem csak mond tovább! – mintha annyira tudtam volna enni mikor itt volt tőlem egy karnyújtásnyira… bólintott majd folytatta

- Sokan voltak, akik kihasználtak az elején. De egy idő után tanultunk a hibáinkból. Tudod ebben az a baj, hogy egy falat építesz magad köré úgy, hogy észre sem veszed. Nem tudsz megbízni többé már senkiben sem és azt hiszed az évek elteltével majd más lesz, de semmi sem változik. – mesélt belefeledkezve magába

- Nagyon nehéz lehet ez nektek.

- Ez egyébként nem csak hátrány! Bármely ismeretlen emberről megtudom, mondani körülbelül milyen a természete és, hogyan fog viselkedni különböző szituációkban.

- És én? – néztem rá nagy szemekkel

- Te egy rejtély vagy számomra. Sosem azt mondod, amire számítanék. –ingatta a fejét fájdalmasan, aminek kivételesen örültem

- Nem vagyok kiismerhető. – értettem egyet

- Nem vagy átlagos. – jelentette ki, amin azonnal elpirultam és lesütöttem a szemeimet

- Zavarba hoztalak. – mondta sem, mint kérdezte. Még mindig nem mertem rá nézni.

- A barátaid mit gondolnak arról, hogy velem ebédelsz?- néztem az asztaluk felé amint épp nevetgélve témázgattak evés közben

- Amint látod, jól el vannak nélkülem is. – nézett ő is feléjük

- És nem haragszanak rám ezért? – mertem végre ránézni, mikor elmúlt a pirosságom

- Dehogy. – mosolyodta el magát – felnőtt ember vagyok és azzal eszem, akivel csak akarok…

- Örülök, hogy rám esett a választás. – bólogattam hevesen. Láttam arcán mennyire nem tartja helyesnek a reakcióm, de mégis próbálta rendezni vonásait.

- Hayley, tényleg nem kell jönnöd, ha nem akarsz! – nézett rám újból kérlelően, de én azért sem adhattam meg neki ezt az örömöt.

- De én igenis akarok!

- H… fogalmad sincsen arról ez mennyire helytelen!

- Bill, akkor sem mondok neked nem-et! – néztem rá hajthatatlanul

- Túlságosan makacs vagy! – ingatta a fejét és meghallottuk az ebéd végét jelző csengőt

- Mennem kell!- néztem rá szomorúan, amin elmosolyodta magát. Megvárta, míg felállok majd betolta a székem

- 5-kor a kapuban várlak! – mondta miután elkísért a következő órámra

- Ott leszek. – bólintottam kicsattanó örömmel, majd ott hagyott elkalandozott mosollyal az arcán

 -12. rész-

Eljössz?

"Csak úgy, mint az évszakok az emberek is képesek változni. Nem túl gyakran esik meg, de amikor igen, majdnem mindig jó. Néha a törött az, ami újra egész lesz. Néha nyitni kell az új emberek felé és beengedni őket. De legtöbbször csak egy embert érint, aki valójában fél kimutatni, mit is érez, mikor megkapja a lehetőségét annak, amit sosem remélt. És néhány dolog sosem változik." 

Dühösen vágtam le a cuccaimat az egyik padra, ezzel is levezetve a feszültséget, pedig én soha nem voltam egy hisztis lány, de ez a hír ezt hozta ki belőlem. Bill, ki már 4 hónapja nem képes velem rendes emberi kommunikációra, mert szerinte ezzel „JOBB” nekem, gyorsan kapta felém pillantását mikor elviharzottam mellette.

-          Hayley, beszéljük meg! – lépett be a terembe Phil kérlelően

-          Phil, menj el! Órám van. – ültem le a zongora elé és gyorsan játszani kezdtem egy elég ütemes dalt

-          Bocsánat Bill! – kért elnézést tanáromtól

-          Semmi baj. Mond csak el, amit szeretnél. – mondta Bill kimérten sem, mint barátságosan

-          Hayl… - kezdte volna Phil az újabb monológját mikor félbeszakítottam

-          Most nem érdekel! Szünetben elmondod. – felé sem fordultam csak tovább zongoráztam ki se lépve a ritmusból

-          H… - sóhajtott mélyet-tényleg sajnálom!

-          Tudom. – bólogattam, de a kezem meg sem állt

-          Itt várlak majd az ajtóban.

-          Készülj fel.

-          Utálom, ha dühös vagy… - motyogta az orra alatt

-          Csak azt ne mond, hogy nincs igazam! – fordultam hátra szikrázó szemekkel

-          Kint várlak. – ment ki a teremből, de én nem hagytam abba a dallam játszását

-          Elég mókás mikor mérges vagy. – jelentette ki Bill a hátam mögül

-          Tán hozzám szóltál? – engedtem el a billentyűt, de nem fordultam felé

-          Meg sem szólaltam. – mondta mosolygós hangon

-          Kérem a kottát, hogy minél előbb túl legyünk rajta. – nyújtottam hátra a kezem

-          Oda engednél a zongorához? –adta a kezembe a papírokat

-          Elintézem egyedül is. – mondtam dühösen és átnéztem a hangokat

-          Ahogy gondolod. – rántotta meg a vállát és mintha rajtam mulatna, felült a tanári asztal tetejére onnan nézve mit bénázok

-          Feladom! – görnyedtem a zongorára az óra felében mikor századjára sem sikerült leütnöm egyszerre 2hangot ugyanazon időben

-          Na, jó, engedj oda. – ugrott le az asztalról és kicsit arrébb tolva engem leült mellém a padra

-          Nem kell! – néztem rá dacosan - megcsinálom!

-          Tudom én azt, csak most kellene nem a jövő héten. – nézett rám megsemmisítően

-          Bill így is eléggé dühös vagyok, muszáj még ilyenkor is, hogy goromba legyél velem? – dörzsölgettem a halántékom lehunyt szemekkel

-          Oké meg sem szólalok! – ígérte, amitől megint csak felment a pumpa nálam

-          Jól van. – álltam fel mellőle, felkaptam a táskám és kifelé indultam

-          Most meg hová mész? – állt fel ő is

-          Rendben én tudomásul vettem, hogy nem vagy hajlandó velem emberien beszélni sem elviselni, de ez ma nekem nem megy. – fordultam felé mérgesen. Először beszéltem vele ilyen nyíltan a 4 hónnappal ezelőtti balhé óta, sőt! Először beszéltem így egy tanárral és ez most meglepte épp úgy, mint engem.

-          Hayley, azt hiszed, erről van szó? Hogy utállak? – mondta döbbenten

-          Mi más lehetne az oka, hogy így viselkedsz velem?

-          Te tényleg nem értesz semmit, igaz? Ennyire vak lennél? - nézett rám megütközve

-          Írj be hiányzónak. – hagytam rá és kisétáltam

Untam már a gyerekes játékát, amit már hónapok óta űz velem. Azt mondja nem értem… Sokkal könnyebb lenne őt megérteni, ha normálisan viselkedne.

Bementem a szobámba és eldőltem az ágyamon mikor kopogtak. Kibotladoztam az ajtóig és mikor kinyitottam nem akartam hinni a szememnek.

-          Bill? – meglepettségemtől a haragom arra az időre el is szállt

-          Mint látod… - mondta ingatva a fejét mintha nem helyeselné azt, hogy itt van

-          Mit akarsz itt? – bámultam a talajt – Eddig azt hittem az a stratégiád, hogy átnézel rajtam, nem az, hogy felidegesítesz.

-          Nem hagyhatom, hogy igazolatlanod legyen itt a fél év végén…

-          Kösz. – fújtattam

-          És nem nézek át rajtad. – fejezte be mondani valóját mosolyogva

-          Te tényleg fel akarsz bőszíteni.

-          Pedig nekem nem ez a célom. Bár amennyire könnyen felkapod a vizet, még csak meg sem kéne erőltetnem magam. Kissé idegesnek tűnsz ma… - mosolyodott el rajtam

-          Na, jól van. Írd inkább be! – akartam rá csukni az ajtót, de az beleütközött a lábába

-          Várj már! – feszítette ki az ajtómat

-          Mit akarsz még egy ilyen idegbetegtől? – mertem végre ránézni, mert annyira mérges voltam

-          Sajnálom… nem mintha nem lenne igazam, de gonoszság ezt a szemedre vetni.

-          Mit akarsz még itt?

-          Csak kérdezni szeretnék valamit.

-          Miért nem ezzel kezdted?

-          Mert rám csuktad az ajtót… - mosolyodta el magát, amitől úgy éreztem még a csontom is vajjá vált

-          Hallgatlak. – remegett meg a hangom, mitől újra elmosolyodta magát

-          Lenne kedved eljönni velem ma suli után a parkba sétálni?

-          Sétálni? – döbbentett meg ez a végkimenetel

-          Igen tudod néha az emberek szoktak ilyen dolgokat csinálni… - magyarázta mosolyogva

-          De február van. – néztem rá hihetetlenkedve

-          Azt hiszem akkor is szoktak. – gondolkozott el, amin elnevettem magam –Eljössz? – kérdezett lágy hangon, aminek nem lehetett ellenállni, nem mintha annyira akartam volna.

-          El. – bólogattam nagy szemekkel csendesen

-          Öltözz fel jól! – mosolyodta el magát

-          Hol találkozzunk?

-          Ebédnél megmondom! Felesleges lenne visszajönnöd órára, 5 perc és vége. –tájékoztatott

-          De Phil miatt muszáj mennem. – vettem vissza a cipőmet sóhajtozva

-          Oh…- akadt el a lélegzete és elállt az útból

-          Nem azt mondtad, hogy nekünk nem kéne ilyen jóban lennünk? – néztem fel rá miközben sétáltunk a terem felé és hallottam, hogy kicsengettek

-          Igen. Más a nem kéne, és a nem akarom, hogy ilyen jóban legyünk.

-          Tehát akarod? – bukott ki belőlem a kérdés

-          Akarom. – bólintott, amelytől a szívem felgyorsult és hihetetlen forróság járta át a testem – Bár nem szabadna. – tette hozzá

-          És ezt ki mondja? –kérdeztem és láttam rátapintottam a lényegre

-          Tényleg jobb lenne nem jóban lennünk- terelte a témát a terem elé érve, ahol láttam, hogy Phil közeledik bűnbánó arccal

-          Jobb. – emeltem ki ezt a szót, amin elmosolyodott

-          Jobb! – mosolygott- akkor mindjárt találkozunk! – méregette Philt

-          Igen. – bólogattam kicsattanó örömmel

 -11. rész-

Nem kéne ILYEN jóban lennünk

A boldogságot a boldogtalanságtól vékony fal választja el, amit lerombolni könnyű, újjáépíteni nehéz.

-          Rajtam?- lepődtem meg

-          Igen. –bólintott

-          De hát miért? Láttam, hogy velem van probléma! Talán tettem valamit?

-          Nem… semmi rosszat nem tettél Hayley. –nézett a szemembe tisztán

-          Akkor mégis miért?

-          Tudod nekünk nem kéne ilyen jóban lennünk. – nézett el másfelé

-          Ezt, hogy érted? –ijedtem meg

-          Ez csak a bajt hozná rád.

-          Nem értem miről beszélsz! – zavarodtam össze

-          Igen ebben reménykedtem. Csak arra kérlek, vegyünk vissza!

-          De miből? Ne szóljak hozzád talán?  - érthetetlen dühöt éreztem szavai hallatán

-          Nem így gondoltam. A tanárod vagyok tehát így ez elkerülhetetlen, de valami ilyesmi. Ha nem muszáj, ne beszélgessünk.

-          És ha nem lennél a tanárom? – zavart össze még jobban

-          Akkor minden teljesen más lenne. – ingatta a fejét keserűen mosolyogva

-          Figyelj, ha tettem…- de nem hagyta, hogy befejezzem

-          De nem érted, hogy nem csináltál semmit? Egyszerűen jobb, ha mától kezdve mi ketten tartjuk a két lépés távolságot. – ettől a mondattól éreztem úgy magam, mint akit jó erősen hasba rúgtak

-          Ha te ezt akarod…- dadogtam

-          Így helyes. – bólintott

Csak csendben ültünk egymás mellett még egy fél percig, majd felállt mellőlem.

-          Nekem mennem kell.

Nem szóltam többet, csak hallgattam mély sóhaját majd lépteit az avaron. Még csak most lépett be az életembe és már ki is sétált belőle.

Hogy értettem-e, mi folyik itt? Nem, fogalmam sem volt róla. Hogy akartam-e tudni? Igen. Tudom, hogy néha jobb a tudatlanság, de ez így nagyon idegtépő tudott lenni. Vajon lehet valakit, úgy szeretni, hogy nem is ismered igazán? Azt hiszem…

 -10. rész-

Olyan furcsa mostanság

" Az élet barátok nélkül olyan, mint egy másodfokú egyenlet; teljesen értelmetlen…"

Rosszkedvűen léptem be a terembe reggel és hangulatomon az sem változtatott mikor Billt is ilyen kedvében találtam. Maga előtt összefonta a karjait és szomorúnak látszott. Annak most legalább örülhettem, hogy nem dühösen néz rám.

-          Szia. –tettem le a táskám az egyik padba

-          Szia. –biccentett elkeseredett szemekkel, de mikor közelebb mentem hozzá, hogy gyakorolhassunk megkeményedett tekintete

-          Gyakoroltam. – néztem a cipőm orrát

-          Az jó akkor ma vehetünk egy új dalt. – adott a kezembe egy kottát kedvetlenül

-          Oké.

Aki ki ismeri, magát ezen a fickón annak leborulok a lábai elé.

-          Na, jó kezdjük!- sóhajtott mélyet majd eljátszotta a dalt zongorán. Megbabonázva néztem kezeit melyek egy hibát sem ejtettek és lágyan simultak a billentyűkre. Szemeit némelyik hangnál lehunyta majd lassan felnyitotta. Miközben néztem egyenletes kilégzéseit én is úgy kezdtem venni a levegőt és megszállt valami kimondhatatlan nyugalom. A dallam lassú volt és szomorkás hangulatú, épp olyan amilyen az enyém volt.

-          Rendben lesz? – nézett fel rám szempillái alól, amitől meghűlt bennem a vér. Csak egy bólintásra futotta tőlem semmi többre.

-          Akkor most együtt, a szövegre figyelj! – adta ki az utasításokat majd elkezdte újból azt a dallamot játszani.

És az óra további része is ilyen volt…

-          Ügyes voltál, elkísérlek Tomhoz, ha nem gond. – csukta le a zongora tetejét kicsengetéskor

-          Nem az. – mondtam egyhangúan

-          Oké. –nyitotta ki nekem az ajtót. Bármennyire is mogorva volt velem ezen a napon az udvariassága megmaradt. Csendben sétáltunk végig a folyosón, ami miatt szerencsémre kevesebben bámultak meg minket. Belépve a terembe Tom felkapta a fejét testvére érkezésére.

-          Megint itt hagytad a tollad? – kérdezte gúnyosan

-          Ma nem. Csak szólni akartam, hogy anyu visz haza, ha végeztél ne várj meg.

-          Ezt ráértél volna ebédnél is megmondani! – nézett rá Tom gitárral a kezében én meg csak ott álltam az ajtóban kíváncsian figyelve a beszélgetést.

-          Miután Hayleyvel vége az óránknak elmegyek és már ebédnél sem leszek.

-          Hova mész te ilyenkor? – lepődött meg Tom

-          Erre-arra. – zárta le a témát Bill, amitől kínosan éreztem magam, mert azt gondoltam miattam nem osztja meg Tommal az úti célját. Persze azt nem értettem, ha ilyen személyes dolgokról volt szó, akkor miért kellett velem jönnie ide…

-          Jól van. – húzta fel szemöldökét Tom kíváncsian, de ráhagyta

-          Megyek is, csak ennyit akartam. Jó órát! – ment ki az ajtón

-          Ez fura volt. – mondta Tom öccse után bámulva épp úgy, mint én

-          Tom, velem van baja? – néztem rá értetlenül

-          Nem hinném, miből gondolod? – nézett rám zavartan

-          Az utóbbi két napban elég… fura, mintha dühös lenne rám. Pedig nem tettem tudtom szerint semmi rosszat ellene…

-          Áhhh… - nézett megvilágosodva

-          Mi az?

-          Jah… semmi. Veled semmi baja Hayley nyugodj meg! Inkább tanuljunk!- vette gitárját a kezébe majd játszani kezdett. Ő is olyan rosszul tudott terelni, mint én.

Ez a napom nagyon unalmasan telt. Volt még egy órám Billel az ebédszünet előtt, de most nem mutatta jelét annak, hogy bármi baja is lenne velem. A hangulata gyorsabban változott, mint ahogy én azt fel tudtam fogni. Megint a kedves és rendes Bill volt, mint amilyennek megismertem ebben a pár hétben.

-          Hát akkor érezd jól magad!- búcsúzkodtam óra végén az ajtóban

-          Miért is?- nézett rám zavartan

-          Csak hallottam, amit Tommal beszéltél… és… azt hittem… bocs, nem akartam hallgatózni!- magyarázkodtam

-          Hayley!- nevette el magát- Tudom, hogy hallottad, hiszen ott álltál mellettem. Csak valamit el kell intéznem ennyi az egész.

-          Ohhh… értem! Hát, de akkor is érezd jól magad. – mosolyogtam rá

-          Kösz Hayley. – bólintott komolyan, amit megint csak nem tudtam mire vélni

-          Akkor, szia. – intettem

-          Szia, jó étvágyat és egyél rendesen, mert mostanság annyit eszel, mint egy madár!- mosolygott kedvesen, amelyre én is egy mosollyal feleltem majd kiléptem a folyosóra.

Pontosan tudja mennyit eszek ebédnél, tehát ő is engem figyel épp úgy, mint én őt. Jutott el az agyamig ez a felismerés, amitől tótágast állt a gyomrom a boldogságtól. Mire beértem az ebédlőbe le sem lehetett volna vakarni az arcomról a mosolyt.

-          Miért vigyorogsz úgy, mint a vadalma és merre jár a szemezős partnered? – biccentett Denise az előttünk lévő asztalhoz ahol Bill helye üres volt

-          Valamilyen dolga akadt. –rántottam meg a vállam

-          Dolga… - gondolkozott el- miféle dolga?

-          Valami elég titkos lehet, mert még Tomnak sem árulta el…

-          Akkor valami nő van a dologban! –kombinált Denise

-          Micsoda? –nyeltem félre a teámat

-          Jajj ne ijedezz már csak egy ötlet volt.

-          Nagyon rossz ötlet Denise! Bill nem olyan.

-          Miről folyik a téma? – ült le mellém Phil egy kajával teli rakott tálcával a kezében

-          Épp azt tárgyaljuk ki, hogy Bill Kaulitz mit csinálhat a szabadidejében.

-          Én az ő helyében tuti csajoznék! –tömte a fejét pizzával Phil

-          Ha jót akarsz, ezt ne mond ki még egyszer Hayley jelenlétében! – szólította fel Denise Philt

-          Mert? –kérdezett teli szájjal

-          Szerinte Bill szüzességet fogadott.

-          Én ilyet nem mondtam!- tiltakoztam

-          Igaz szerinte csak Bill nem csajozik… - forgatta a szemeit Denise

-          Még, hogy nem! –nevetett Phil

-          Ha így is lenne, azt tuti nem suli időben csinálná, és azt elárulná Tomnak!

-          Mert te annyira ismered őt, igaz?

-          Hát nálatok igenis jobban. –zártam le a témát mérgesen

Nagyon mérges voltam Denisere, amiért bogarat ültet a fülembe. Már csak egy zongoraórám, volt Georggal, de teljesen használhatatlan lettem a sok gondolkozástól. Folytonos rémképeim voltak Billel kapcsolatban, amint éppen egy korban hozzá illő nővel sétál a parkban szikrázó napsütésben. Bolond Denise, miért tetted ezt velem? Közel voltam az elmebajhoz mikor eszembe ötlött, hogy sétálok egyet és kiszellőztetem a fejemet. Mikor kiléptem a Kollégium nagy kapuján, varázslatos érzés kerített hatalmába… Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy itt az ősz. Ez volt a kedvenc hónapom. Sem túl meleg, sem túl hideg, egészen friss ilyenkor a levegő és minden színes. Káprázatos volt ilyenkor Németország! Végig mentem a sétányon majd a közeli parkban ahol Billel a rémképeket képzeltem el leültem egy padra. Teljesen elvoltam, a gondolataimba merülve, mikor feltűnt előttem hihetetlenkedő szemekkel nézve rám…

-          Hayley? Mit keresel te itt?

-          Bill?- döbbentem meg, hirtelen úgy tűnt beigazolódnak a rémképek

-          Megengeded? – mutatott a pad üresen hagyott felére

-          Persze! – figyeltem minden mozdulatát árgus szemekkel

-          Hogy-hogy erre jársz? – nézett rám kíváncsian

-           Csak sétálok és te?

-          Én is.

-          Nem úgy volt, hogy… - de nem mertem kérdezősködni hisz ki vagyok én neki, akinek beszámolóval tartozik?

-          De… ez az elintézni valóm. Gondolkozni jöttem. –adott választ fel nem tett kérdésemre

-          Baj van talán?- érintettem meg kezét, amitől megborzongott és én is. Mióta ismerem először értünk egymáshoz és ez valami fantasztikus érzéssel töltött el.

-          Hát nem valami felhős a helyzet… - húzta ki kezeit az enyém alól és zsebeibe rejtette

-          Megtudhatom, min gondolkozol? –néztem rá kérlelő szemekkel

-          Rajtad Hayley.